Még most is gyakorlatilag sokkol a tudat, hogy idén, ha minden jól megy, vége. Hogy ezen a szakon ez lesz az utolsó vizsgaidőszak, hogy azután jó eséllyel nem megyek többé a Kálvária sgt-i épületbe, nem ülök a társalgóban, nem sírok Nórinak fészbuk chaten vizsgaidőszakban, és nem csinálunk mindent együtt, mint az sziámi ikrek. Most még mindez olyannyira elképzelhetetlen, hogy szinte fel sem fogom. Elég nehezen veszem rá magam, hogy realizáljam: el kell döntenem megint, mit kezdek innentől az életemmel. Jó eséllyel tanulok tovább, maradok még 2-3 évre, mert egy diploma és egy nyelv messze nem lesz elég, ha olyan életet akarok élni a későbbiekben, amit mindig is elképzeltem. Persze, ez mind szép és jó, de... engem mindig borzasztóan megviselnek a változások, és úgy érzem ez sem lesz kivétel. Még belegondolni is nehéz.

Ma részt vettünk a tavaszi állásbörzén, 3 bazivastag könyvet cipeltem haza a 2013-as céges ajánlatokkal, lehetőségekkel, munkakeresési tanácsokkal és tippekkel. Feliratkoztunk a hírlevelekre, bejelöltük, hogy milyen gyakornoki pozíciók érdekelnének, és most... annyira FELNŐTTNEK érzem magam. Csupa nagybetűvel. És ezt egyelőre nem tudom hogyan kezeljem... Most bizonyára egy gyermeki lelkületű rinyagépnek tűnhetek, és a gyermeki lelkületben nem is tévedtek sokat. Mindenesetre úgy gondolom mindig is érettebb voltam a koromnál, azt hiszem a 21 évemnek megfelelően viselkedem, teljes mértékig önellátó vagyok (igen, a pénzkeresést kivéve), nincs szükségem arra, hogy főzzenek, mossanak rám, hogy gondoskodjanak rólam, mindent megcsinálok magam, és élvezem is, de alapvetően belül még mindig egy 10 éves kislány vagyok, és álmodozom és tervezek és lelkesedem és a világ gyönyörű és élni csudajó. Szóval igen, valami ilyesmi.

Nem hiszem, hogy ez rossz, mondjuk inkább úgy, hogy ez a generációnk sajátja. Félünk, mindannyian. Félünk kilépni a nagybetűs életbe, mert aaaannyira kényelmes otthon lakni, és anyuék megoldják, és nem vállalunk felelősséget, és éljük világunkat. Igen, mindez remek. Valahol azonban vágyom már arra, hogy próbálgassam kicsit a szárnyaimat, és teljes mértékig egyedül feleljek az életemért. A kiégett villanykörtéktől kezdve, a gázszámlákon keresztül minden egyes darabjáért. Csak nehéz megtenni az első nagy lépést. Most készülődök csak neki, mindenesetre izgatottan várom, hogy mit hoz a jövő. Kíváncsi vagyok a határaimra, de igazán.