A helyzet az, hogy lusta dög vagyok. Igazából ez így nem pontos, valójában időhiányban szenvedő, kifogásokat gyártó lusta dög vagyok. Persze, mondhatom, hogy a kifogások jönnek maguktól, mert ez a félév konkrétan a legnehezebb és legzsúfoltabb mind közül, ezer dolgom, problémám és tanulnivalóm van, mégis, nem szabadott volna abbahagynom.
Tavaly két és fél hónap alatt sikerült leadnom 6 kilót, elértem az 55 kilós álomsúlyt és iszonyú büszke voltam magamra. Hetente 3-4 alkalommal jártam kondiba, és olyan jól éreztem magam a bőrömben, ahogy még soha. Aztán beköszöntött a február, és realizáltam, hogy konkrétan benne vagyok a szarban. Teljesen elszámoltam magam a sulival kapcsolatban, és szinte lehetetlenné vált beilleszteni a diétát, és a kondit a mindennapokba. Ma már látom, hogy nem próbáltam eléggé. Inkább belenyugodtam a kényszerpihenőbe, és  elfogadtam, hogy akkor most egy kicsit abbahagyom, odakoncentrálok a nehéz tárgyakra, és megcsinálom a félévet így. Emiatt iszonyatosan haragszom magamra, mert most első kézből tapasztaltam meg a mondást, miszerint: folytatni sokkal könnyebb, mint újrakezdeni.
Szóval most, a második PSZ ZH-ra készülés közben szakítottam egy kis időt a motiválódásra, mert ahogy lement a ZH, indul újra a diéta. Nincs kifogás, nincs nyavalygás, nincs semmi, csak a fókuszálás a célra.
Nyilván ezt nem mindenki tudja átérezni, akinek például sosem voltak problémái a súlyával, vagy ha voltak/vannak is, de egyszerűen nem érdekli, az most valószínűleg értetlenül pislog a bejegyzés felett.
Viszont azt hiszem a többség érti, hogy miről beszélek. Hihetetlen érzés ám, amikor elérsz valamit, amire évek óta vágytál, csak eddig - ne szépítsük - túl gyenge voltál ahhoz, hogy összekapd magad, és tegyél is érte valamit. Aztán egyszer csak felszívod magad, és megcsinálod. Ezt az érzést akarom érezni újra.
Úgy akarok kimenni a strandra nyáron, hogy egy cseppet se szégyenkezzek a testem miatt. Hogy ne akarjam magam úton-útfélen takargatni, és hogy el merjek nyalogatni egy adag fagyit bűntudat nélkül, mert tudom, hogy teszek azért, hogy ne látszódjon meg a testemen. Meg akarom venni életem első rövidnadrágját.
Nem csalás, nem ámítás, én életem legutóbbi 8 éve alatt bizony hosszú nadrágokban csináltam végig a nyarakat. Ja, durva volt.
Ezen kívül pedig, legelsősorban: egészséges akarok lenni. Nem, nincs semmi bajom, de szeretném, ha ez így is maradna. Épp elég rossz példa van előttem, én viszont már több, mint egy éve igyekszem tudatosan élni, mert számomra ez elsőrendű fontosságú. Ha egészség nincs, nincs semmi. És ez a dolog lényege. Nem akarok 40 kilós "modellalkat" lenni. Nem is tudnék, annál azért sokkal jobban szeretem a hasamat. :) Egyébként is, számomra a nőies nő a "van rajta mit fogni" típus, akinek szép kerek a feneke, lapos a hasa, van melle és feszesek a karjai és a combjai. Egyszerűen csak fitt, egészséges, erős és formás akarok lenni. Ez a cél, amire most megint teljesen ráállítottam az agyamat. Nincs olyan, hogy nem sikerül, nincs olyan, hogy abbahagyjuk. Most nincs, egyszerűen nem lehet. Életemben először olyan nő akarok lenni, amilyenné már hosszú évek óta válni akarok. És meg is fogom csinálni.

Szombaton bevágtuk magunkat a kocsiba a csajokkal, és beutaztunk a legközelebbi nagyobb városba egy kis shoppingra - amikor nem Szegeden vagyok, egy nagyközségben tengetem napjaimat, ott nőttem fel, ott élnek a legjobb barátaim és tulajdonképpen eddigi életem 90%-át is ott töltöttem. Szeretem is és nem is, elég vegyesek az érzéseim Kondorossal kapcsolatban. Alapvetően nem lenne vele semmi gond, a községek tipikus tulajdonságait leszámítva - azaz mindenki ismer mindenkit, ha valami történik, 2 perc múlva már a falu másik végén is tudják, vagy legalábbis tudni vélik. Az emberek beszélnek, mindig, mindenről, bármiről. Szeretik, na.

a zsákmány

Mivel alapvetően rengeteg függőséggel rendelkezem - odavagyok a filmekért, sorozatokért, zenékért (és különösen bizonyos előadókért), imádom a gasztronómiát és a divatot, teljesen rá vagyok kattanva a fotózásra és még sorolhatnám napestig - így úgy gondoltam mivel ez a blog rólam szól, hát szóljon rólam teljes egészében, és ismerjétek meg ezt az oldalamat is.

Bár nem akartam, úgy érzem eddig mintha egy falat húztam volna önmagam és a blog közé, ami bár bután hangzik, mégis helytálló. Nem igazán éreztem eddig, hogy mi számít belőlem soknak, vagy éppen kevésnek, mit oszthatok meg és mit nem, az internetes nézőközönséggel. Mert bár nem álltatom magam azzal, hogy túl sok emberhez eljutnának az írásaim, azért azzal is tisztában vagyok, hogy ami felkerül az internetre, az ott is marad örökre, és ha az ember rosszul ítéli meg, hogy mit tehet fel és mit nem, azután majd verheti a fejét a falba évekig, hogy adott pillanatban hogy lehetett olyan hülye. Mindenesetre már úgy látom, blogot írni vagy úgy érdemes, hogy teljesen átadod magad,  a személyiséged, vagy sehogy. "Ismerek" olyan bloggerinákat, akik igyekeznek a lehető legkevesebbet kiadni magukról, még az arcukat sem mutatják meg a blogon, mert ennyire nem vágynak arra, hogy beazonosítsák őket. Ezzel viszont azt hiszem pont annak a varázsa veszik el, hogy "megismerj" és megszeress egy embert a bejegyzései, gondolatai alapján.
Nem azt mondom, hogy évekre visszamenően árulja el az összes kutyája nevét, írja meg a szüzességének elvesztési dátumát és körülményeit, vagy részletekbe menően tárulkozzon ki az összes családi problémájáról, de ha nem ismerem a személyes gondolatait vagy egyes érdeklődési körét, úgy teljesen személytelenné válik a dolog, nem tudom megkedvelni - mert tulajdonképpen nincs is mit - és ezáltal nem is olvasom majd szívesen, hiába oszt meg minden héten fantasztikus divattippeket, vagy 3 új manikűrt. Ez természetesen az én véleményem, nem feltétlenül kell ezzel egyetérteni, de számomra fontos, hogy tudjam kedvelni azt, akinek az oldalát rendszeresen nézegetem, olvasom. Ha nem tudom megszeretni, gyorsan törlöm is a listából, mert tényleg csak azokra iratkozom fel, akiket érdekesnek tartok - ha ennek az ellenkezőjét tapasztalom, nem maradok tovább.

Ezt a logikát alkalmazva a saját blogomon, úgy látom, hogy nem adtam eddig magamból annyit, amennyit eredetileg szerettem volna, éppen az elején megfogalmazott félelmek miatt. De igyekszem kibújni a komfortzónából, mert úgy érzem szükség van rá. Ha nem teszem meg, teljesen feleslegesen írogatok itt még hetekig, az ihlet majd továbbra is elkerül, végül pedig szedem a sátorfámat, és befejezem a pályafutást itt is, majd a következő nagy lelkesedési hullám alkalmával létrehozok egy újabb oldalt, és így tovább.
Szóval ezentúl úgy hiszem egy kicsit többet kaptok majd belőlem, sikítsatok ha ellenvetés van.

Ééés akkor az eredeti témára visszatérve (ühüm, picit elkalandoztam): sorozatok.
Alapjában véve rengeteget néztem már végig, és nézek jelenleg is, ezek közül szeretném most a figyelmetekbe ajánlani az aktuális kedvenceket, értekezni róluk egy picit, hogy miért is tudtak ennyire közel kerülni a szívemhez.


Szeretem az ilyen krimis, rejtélyes témákat, és be kell valljam, ez az a sorozat, amitől először volt rémálmom. Bármilyen horrort, vagy a TWD-t is simán végignézem, de ez a titkolózós, ijesztő A-team kifogott rajtam, és konkrétan fekete kapucnis emberekkel álmodom rosszabb éjszakáimon. Nagyon szeretem szinte az összes fontos karaktert, a lányokat is kivétel nélkül, és már szinte megesz a penész, hogy kitaláljam ki lehet a titokzatos A, és mi ennek az egész horrornak a lényege. Szóval ezt is nagyon ajánlom, főleg azoknak, akik bírják a nyomozgatós témákat meg a csajos sztorikat is.

Olyan rohanós volt ez a hét, hogy teljesen elfeledkeztem arról, hogy már túl vagyunk a márciuson, és négy napja április van. Hoppá. Iziben pótolom is a lemaradást. Here it is.