A bejegyzés címe abszolút nem a külsőre utal. Mint sokan mások természetesen én is végigkövettem a nagy port kavart bloggerek vs. trollfaces mérkőzést, de nem erről szeretnék most nyilatkozni. Sajnos abszolút nem volt új, sem pedig meglepő, mert ilyen az ember, főleg a magyar. Nincs ezen mit szépíteni vagy magyarázni, szégyellni viszont annál inkább van okunk, mert ez teljesen visszataszító.

Nem akarok a tökéletes, Gandhi-féle jóindulatú ember szerepében tetszelegni, mert én szintén kritikus vagyok - másokkal is, de legfőképpen önmagammal szemben -, megvan mindenről a véleményem és ha valaki nem szimpatikus, biztosan nem én leszek az az ember, aki órákig jópofizik vele egy kávé mellett. DE, legalább őszinte vagyok. Sokszor nyilvánvalóan ez sem jó, gyakran belefutottam már olyan helyzetekbe, amikor tanácsosabb lett volna tartani a számat, és magamban kifejteni a véleményemet, mert semmi sem fáj úgy, mint az igazság, ez kétségtelen. De ok nélkül, puszta szórakozásból, rosszindulatból soha nem sértettem meg senkit, nem mentem neki az embereknek csak azért, hogy fájdalmat okozzak. Mert nem látom értelmét. Nem generálok vitát a semmiből, nem vájkálok más életében, mert egyszerűen nem érdekel. Köszönöm szépen, van sajátom, amivel elégedett vagyok, abból próbálom kihozni a legtöbbet.

Ez a baja a legtöbb embernek. Olyannyira értelmetlennek, kilátástalannak és semmit érőnek tartják a saját életüket, hogy inkább elirigylik a másét, kígyót-békát kiabálnak valakire, csak azért mert szép vagy sikeres, netán okos, de a leginkább akkor, ha mindez együttvéve. Nem azt mondom, hogy ha te éppen mélyponton vagy, akkor is tapsikolj és gratulálj a másik előléptetéséhez, vagy új párkapcsolatához, mert én magam is tudom, hogy van az a pont, amikor ez tényleg nagyon nehéz. Helyette egyszerűen csak tartsd magadban a keserű gondolataidat, meríts erőt abból, amit látsz, és próbáld meg kihozni a saját körülményeidből a maximumot. Mert minden egyes helyzetből ki lehet hozni többet, jobbat, mást.

Nem szeretnek az emberek, kevés barátod van? Talán el kellene gondolkodni azon, hogy vajon mit csinálhatsz rosszul. Nem lehet, hogy folyton csak kritizálsz másokat, netán csak önmagadról tudsz beszélni egyfolytában, esetleg nem számíthatnak rád a barátaid, ha szükségük van rád? Ezeken lehet változtatni, csak be kell látni azt, hogy valami hibádzik. Nem kell 180 fokos fordulatot venni, vagy teljes személyiség-transzformáción átesni, egyszerűen csak régi, berögződött, rossz szokásokon változtatni. Ez a legnehezebb része, én tudom. Belátni azt, hogy valamit rosszul csinálunk, szembesülni azzal, hogy van abban igazság, amit mások mondanak rólunk, azután pedig fokozott figyelemmel direkt másképp viselkedni. Ismerem, anno én is rengetegszer hallottam vissza, hogy fensőbbséges vagyok, nagyképű és távolságtartó. Az emberek így értelmezték azt, hogy borzasztó komoly önértékelési problémákkal küzdöttem, nem csak a testem, de anno még a fogaim miatt is, mert sajnos totál sárgák voltak, és genetikailag gyorsan romlottak (azóta ezt a problémát is megoldotta a tehetséges fogorvosom, örök hála érte). Ezt úgy próbáltam leplezni, hogy nagyon ritkán mosolyogtam, nem néztem az emberek szemébe, ha beszélgettem velük, és full komoly képet vágtam szinte állandóan - sajnos alapvetően olyan az arcberendezésem, hogy gyakran durcásnak tűnök akkor is, amikor semmi bajom sincs -, emellett a szemeim is nagyon szúrósak tudnak lenni. De amint elkezdtem tenni azért, hogy se az alakom, se a fogaim miatt ne kelljen többet szégyenkeznem, valahogy helyreállt az egyensúly. Azóta az esetek 90%-ában azt kapom vissza, hogy milyen mosolygós, életvidám lány vagyok, és hogy teljes mértékben közvetlen. Ami úgy gondolom, jó ideje valóban így is van.

Nem szereted magad, nem vagy megelégedve a testeddel/arcoddal/bármi mással? 
Ahogy azt már az imént is kifejtettem, tegyél azért, hogy ez ne így legyen! Van rajtad pár kiló felesleg, nem tetszik az úszógumi? Ezt egyetlen módon tudod kiküszöbölni: tiszta étkezéssel és mozgással. Én mindenkinek kizárólag a testépítők módszerét ajánlom (nyilván nem tejesen olyan mértékben és módon), mert lássuk be, nem véletlenül néznek ki úgy, ahogy. Rengeteg oldalon találtok meg erre vonatkozó információkat, hogy hogyan is kezdjetek neki, mit mikor és hogy kell és szabad enni, és a többi. Leginkább ezt a honlapot ajánlom figyelmetekbe, nem kell tőle megijedni, remek cikkek és tanácsok vannak ám rajta. A sok buta, felhype-olt 90 napos diétát, káposztaleves-kúrát és a többi marhaságot úgy felejtsétek el, ahogy vannak, másra sem jók, csak a jojó-effektus előidézésére, de arra viszont nagyon. Ha logikusan végiggondoljátok nem sok értelme van annak, hogy egyik nap csak ilyen, másik nap pedig kizárólag olyan tápanyagokat juttatunk a szervezetbe, hiszen zsírokra, fehérjére és szénhidrátra minden egyes nap szükségünk van, csak a mennyiségeken kell alakítani. Nem kell kínozni, éheztetni sem magunkat, minden nap legalább ötször kellene étkezni, egészséges és friss alapanyagokból készült ételeket, és e mellé rengeteg vizet inni. Nekem nem hangzik ez olyan drasztikusan.

Ha éppen az arcotokkal van probléma... Szerencsére ma már rengeteg eszköz áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Nem lehet, hogy csak azért nem szereted az arcodat, mert nem megfelelően sminkeled magad, és pont a kevésbé előnyös részeket hangsúlyozod? Biztos, hogy a szemöldököd illik az arcformádhoz? Szintén tapasztalat, hogy egy szépen formázott szemöldök rengeteget tud dobni az emberen, egy jó smink pedig tényleg csodákra képes. Nézz utána, hogyan tudod kiemelni az előnyös területeket, adj ezekre a dolgokra, mert nem csak hogy sokat jelentenek külsőleg, de szinte biztos, hogy utána jobban is fogod érezni magad, hiszen egy kis kényeztetés nem csak a külsőnknek, de a belsőnknek is borzasztó jól tud esni. Nyilván ez sem mindenkire igaz, vannak lányok, akiket hidegen hagy a smink és minden ami ezzel kapcsolatos, őket természetesen nem is akarom erre rábeszélni, mindenki maga dönti el, hogy mit hajlandó tenni azért, hogy jobban érezze magát a bőrében, megvannak a prioritások, és eszemben sincs bárkit is meggyőzni bármiről, egyszerűen csak leírom a saját véleményemet, tapasztalataimat.

A mellbőség pedig szintén egy olyan kérdés, hogy ha túl nagy, ha túl kicsi, ma már minden méretre és formára lehet csodaszép melltartókat kapni, és a megfelelő ruhadarabokkal optikailag is rengeteget tudunk csalni. Nyilván ennek is utána kell nézni, hogy milyen praktikákat lehet alkalmazni, de úgy gondolom, hogy ez igazán nem nagy ár annak érdekében, hogy vonzóbbnak érezzük magunkat, és magabiztosan tudjunk megjelenni valahol.

Igazság szerint nem akartam ennyire belemenni a részletekbe, egyszerűen csak szerettem volna rávilágítani arra, hogy bármi is a gond, ami miatt az emberek nem érzik jól magukat a bőrükben, a saját életükben, mindennek megvan az oka, és mindenen lehet javítani, változtatni. Csak egy kis önvizsgálatra van szükség, hogy leüljünk egy picit magunkkal, és végiggondoljuk, hogy mit miért, és hogyan csinálunk. Nem az a megoldás, ha azzal próbálsz kompenzálni, hogy mindenki mást bántasz, ettől te nem leszel jobb ember, nem leszel boldogabb, változni pedig végképp nem fog semmi. A változás a fejben kezdődik el, és a tettekben nyilvánul meg. Ahogy azt már írtam, ez egy nehéz dolog, és biztosan nem egyik napról a másikra megy végbe, talán ezért is van annyi megkeseredett, boldogtalan ember, mert sokkal könnyebb a másikat bántani, mint önmagunkba nézni, és beismerni a hibáinkat. De ha azon túl vagyunk, onnantól már elég csak kis lépésekben haladni, és higgyétek el, meglesz az eredménye. Ismerjük el ha valaki valamiben jobb, ha tehetséges, ha szép, ha okos, ha csinos, ha valamit jobban tud nálunk, és hasson ez ránk ösztönzően.

Mivel alapvetően rengeteg függőséggel rendelkezem - odavagyok a filmekért, sorozatokért, zenékért (és különösen bizonyos előadókért), imádom a gasztronómiát és a divatot, teljesen rá vagyok kattanva a fotózásra és még sorolhatnám napestig - így úgy gondoltam mivel ez a blog rólam szól, hát szóljon rólam teljes egészében, és ismerjétek meg ezt az oldalamat is.

Bár nem akartam, úgy érzem eddig mintha egy falat húztam volna önmagam és a blog közé, ami bár bután hangzik, mégis helytálló. Nem igazán éreztem eddig, hogy mi számít belőlem soknak, vagy éppen kevésnek, mit oszthatok meg és mit nem, az internetes nézőközönséggel. Mert bár nem álltatom magam azzal, hogy túl sok emberhez eljutnának az írásaim, azért azzal is tisztában vagyok, hogy ami felkerül az internetre, az ott is marad örökre, és ha az ember rosszul ítéli meg, hogy mit tehet fel és mit nem, azután majd verheti a fejét a falba évekig, hogy adott pillanatban hogy lehetett olyan hülye. Mindenesetre már úgy látom, blogot írni vagy úgy érdemes, hogy teljesen átadod magad,  a személyiséged, vagy sehogy. "Ismerek" olyan bloggerinákat, akik igyekeznek a lehető legkevesebbet kiadni magukról, még az arcukat sem mutatják meg a blogon, mert ennyire nem vágynak arra, hogy beazonosítsák őket. Ezzel viszont azt hiszem pont annak a varázsa veszik el, hogy "megismerj" és megszeress egy embert a bejegyzései, gondolatai alapján.
Nem azt mondom, hogy évekre visszamenően árulja el az összes kutyája nevét, írja meg a szüzességének elvesztési dátumát és körülményeit, vagy részletekbe menően tárulkozzon ki az összes családi problémájáról, de ha nem ismerem a személyes gondolatait vagy egyes érdeklődési körét, úgy teljesen személytelenné válik a dolog, nem tudom megkedvelni - mert tulajdonképpen nincs is mit - és ezáltal nem is olvasom majd szívesen, hiába oszt meg minden héten fantasztikus divattippeket, vagy 3 új manikűrt. Ez természetesen az én véleményem, nem feltétlenül kell ezzel egyetérteni, de számomra fontos, hogy tudjam kedvelni azt, akinek az oldalát rendszeresen nézegetem, olvasom. Ha nem tudom megszeretni, gyorsan törlöm is a listából, mert tényleg csak azokra iratkozom fel, akiket érdekesnek tartok - ha ennek az ellenkezőjét tapasztalom, nem maradok tovább.

Ezt a logikát alkalmazva a saját blogomon, úgy látom, hogy nem adtam eddig magamból annyit, amennyit eredetileg szerettem volna, éppen az elején megfogalmazott félelmek miatt. De igyekszem kibújni a komfortzónából, mert úgy érzem szükség van rá. Ha nem teszem meg, teljesen feleslegesen írogatok itt még hetekig, az ihlet majd továbbra is elkerül, végül pedig szedem a sátorfámat, és befejezem a pályafutást itt is, majd a következő nagy lelkesedési hullám alkalmával létrehozok egy újabb oldalt, és így tovább.
Szóval ezentúl úgy hiszem egy kicsit többet kaptok majd belőlem, sikítsatok ha ellenvetés van.

Ééés akkor az eredeti témára visszatérve (ühüm, picit elkalandoztam): sorozatok.
Alapjában véve rengeteget néztem már végig, és nézek jelenleg is, ezek közül szeretném most a figyelmetekbe ajánlani az aktuális kedvenceket, értekezni róluk egy picit, hogy miért is tudtak ennyire közel kerülni a szívemhez.


Szeretem az ilyen krimis, rejtélyes témákat, és be kell valljam, ez az a sorozat, amitől először volt rémálmom. Bármilyen horrort, vagy a TWD-t is simán végignézem, de ez a titkolózós, ijesztő A-team kifogott rajtam, és konkrétan fekete kapucnis emberekkel álmodom rosszabb éjszakáimon. Nagyon szeretem szinte az összes fontos karaktert, a lányokat is kivétel nélkül, és már szinte megesz a penész, hogy kitaláljam ki lehet a titokzatos A, és mi ennek az egész horrornak a lényege. Szóval ezt is nagyon ajánlom, főleg azoknak, akik bírják a nyomozgatós témákat meg a csajos sztorikat is.

Még most is gyakorlatilag sokkol a tudat, hogy idén, ha minden jól megy, vége. Hogy ezen a szakon ez lesz az utolsó vizsgaidőszak, hogy azután jó eséllyel nem megyek többé a Kálvária sgt-i épületbe, nem ülök a társalgóban, nem sírok Nórinak fészbuk chaten vizsgaidőszakban, és nem csinálunk mindent együtt, mint az sziámi ikrek. Most még mindez olyannyira elképzelhetetlen, hogy szinte fel sem fogom. Elég nehezen veszem rá magam, hogy realizáljam: el kell döntenem megint, mit kezdek innentől az életemmel. Jó eséllyel tanulok tovább, maradok még 2-3 évre, mert egy diploma és egy nyelv messze nem lesz elég, ha olyan életet akarok élni a későbbiekben, amit mindig is elképzeltem. Persze, ez mind szép és jó, de... engem mindig borzasztóan megviselnek a változások, és úgy érzem ez sem lesz kivétel. Még belegondolni is nehéz.


Ma részt vettünk a tavaszi állásbörzén, 3 bazivastag könyvet cipeltem haza a 2013-as céges ajánlatokkal, lehetőségekkel, munkakeresési tanácsokkal és tippekkel. Feliratkoztunk a hírlevelekre, bejelöltük, hogy milyen gyakornoki pozíciók érdekelnének, és most... annyira FELNŐTTNEK érzem magam. Csupa nagybetűvel. És ezt egyelőre nem tudom hogyan kezeljem... Most bizonyára egy gyermeki lelkületű rinyagépnek tűnhetek, és a gyermeki lelkületben nem is tévedtek sokat. Mindenesetre úgy gondolom mindig is érettebb voltam a koromnál, azt hiszem a 21 évemnek megfelelően viselkedem, teljes mértékig önellátó vagyok (igen, a pénzkeresést kivéve), nincs szükségem arra, hogy főzzenek, mossanak rám, hogy gondoskodjanak rólam, mindent megcsinálok magam, és élvezem is, de alapvetően belül még mindig egy 10 éves kislány vagyok, és álmodozom és tervezek és lelkesedem és a világ gyönyörű és élni csudajó. Szóval igen, valami ilyesmi.

Nem hiszem, hogy ez rossz, mondjuk inkább úgy, hogy ez a generációnk sajátja. Félünk, mindannyian. Félünk kilépni a nagybetűs életbe, mert aaaannyira kényelmes otthon lakni, és anyuék megoldják, és nem vállalunk felelősséget, és éljük világunkat. Igen, mindez remek. Valahol azonban vágyom már arra, hogy próbálgassam kicsit a szárnyaimat, és teljes mértékig egyedül feleljek az életemért. A kiégett villanykörtéktől kezdve, a gázszámlákon keresztül minden egyes darabjáért. Csak nehéz megtenni az első nagy lépést. Most készülődök csak neki, mindenesetre izgatottan várom, hogy mit hoz a jövő. Kíváncsi vagyok a határaimra, de igazán.