Sajnos nagyon régen írtam meg utoljára VKP bejegyzést, mert vagy az időpont nem volt alkalmas, és teljesen el voltam veszve, vagy a témával nem tudtam mit kezdeni, sokszor szinte semmi nem jutott eszembe róla, így inkább kihagytam, mint hogy erőltessem a dolgot. Ez a mostani téma viszont szöget ütött a fejemben, mert elgondolkodtatott kicsit saját magamon.
Ha néhány szóban kellene összefoglalnom, mit szeretek magamban legjobban, talán azt mondanám, hogy a szilárd, megingathatatlan jellememet. Sokszor ez lehet, hogy makacsság és önfejűség formájában mutatkozik meg, és ez nem feltétlenül jó, sőt. Viszont annak mindig is nagy hasznát vettem az életben, hogy ha elhatároztam magam valami mellett és letettem a voksomat, engem semmivel sem lehetett eltántorítani és addig mentem, amíg meg nem valósítottam, amit akartam. A céljaimért mindig úgy küzdöttem, mintha az életem múlt volna rajta, és persze, ha belegondolok, tényleg így is volt. Hiszen minden egyes vizsgát magamért tettem le, minden egyes éjszakát magamért tanultam át, és az összes idegennyelvű szót is saját magamért tanultam meg. Mint ahogy magam miatt vezetek, olvasok, keresem a lehetőséget a folyamatos tanulásra és járok el edzeni is. Ez a kitartás a keményfejűséggel párosulva gyakran hozott kellemetlen helyzetekbe is, mivel annyira maximalista vagyok, hogy sokszor olyannyira túlhajtom magam, hogy az egészségem bánja, de mégis, én képtelen vagyok a középúton haladni. Vagy a maximum van, vagy semmi. Mindenben.
Ez a hozzáállás jellemző a kapcsolataimra is, kivétel nélkül mindre. Ha én szeretek valakit, az az ember akármikor, akármiben számíthat rám, nincsenek határok és nincs olyan, hogy épp nem vagyok neki elérhető vagy nincs kedvem hozzá. Úgy ragaszkodom a számomra fontos emberekhez, mint talán kevesen, és talán egyébként túlságosan is. Nekem komoly gyásszal jár egy fontos kapcsolat halála, legyen szó szerelemről vagy barátságról, én nagyon nehezen engedek el mindent, ami valamikor számított nekem, és ez sem feltétlenül jó, de nem tudok másképp működni. Itt is csak a minden vagy semmi elve működik. Sosem fordulok el azoktól, akiket szeretek, engem nagyon meg kell bántani ahhoz, hogy ki tudjam mondani: vége, de ha egyszer eljutok odáig, akkor ott annak a dolognak tényleg vége van. Nem csapongok egyik baráttól a másikig, a legjobb barátnőmet óvodás korunk óta imádom, és az összes közeli barátom is hosszú évek óta az életem része, de ez egyben persze azt is jelenti, hogy igazán mély kapcsolatokat is csak nehezen, hosszú idő után tudok kialakítani, mert bennem meg kell érjen ez a nagy fokú szeretet valaki iránt. Viszont, ha ez megtörténik, utána, ahogy fentebb is írtam, mindenben számíthat rám. Ebből gondolom egyértelművé vált, hogy nem vagyok egy napraforgó típus, nincs olyan, hogy valakit egyszer kedvelek, egyszer nem, bár természetesen meg lehet változtatni a véleményemet, de nem az érdekeimnek megfelelően fordulok egyik emberhez így, a másikhoz meg úgy.
Az, hogy ennyire határozott vagyok persze sokszor lehet ellenszenves vagy zavaró, de az, hogy ilyen a személyiségem engem mégis már számtalan helyzeten átsegített. Képes vagyok a saját magam támasza lenni, és kihúzni magamat a gödörből, ha kell, bár persze ha egyedül kell csinálnom, olyankor eltart egy darabig. Mégis, sosem változtatnék semmin, én így, ilyen kemény fejűen szeretem azt, aki vagyok, és százszor inkább gondoljanak keménynek vagy beképzeltnek (ami egyébként sosem voltam, sőt), mint gyengének vagy képmutatónak. Persze ez most megint nagyon keményen hangzott. Pedig amúgy érzékeny lelkű nebáncsvirág is tudok lenni, de azt az állapotot azért mégsem szeretem annyira.
Érdekelnek a többiek bejegyzései? Itt megtalálod őket:
