A nyár utolsó hónapja sem telhetett el vásárolgatás nélkül, de esküszöm, szeptemberben most már visszafogom magam - ennek hallatán a pénztárcám óriásit sóhajtott, azt gyanítom, megkönnyebbült. Pedig nem is akartam igazából semmit venni, legalábbis emlékeim szerint.

Eleinte azt hittem, hogy nem sok dolgot fogok mutatni júliusból, hiszen nem is vettem semmit. Azután rájöttem, hogy el vagyok tévedve, végül úgy kellett összevadásznom agyban, hogy mit is kell még megemlítenem, szóval vágjunk is bele!

Itt hozom a legújabb VKP bejegyzésemet, ami bár nagyon testhezálló volt, mégis igazán elgondolkodtatott. Szilvi a témához  hozzáfűzte, hogy akár beleszőhetjük a posztba azt is, hogy mi az a könyv, amit szerintünk mindenkinek el kellene olvasnia, vagy, hogy mi volt a mi kedvenc kötelező olvasmányunk a suliban. Akkor vágjunk is bele!

"Az élet kerék, egyetlen ember sem képes sokáig fölül maradni rajta. És végül mindig ugyanarra a helyre fordul vissza."

A fülszöveg:  A történelem nem szűkölködött tragikus eseményekben: mindent elsöprő árvizek, pusztító tűzvészek, határokat nem ismerő járványok tizedelték az emberiséget. Ám minden elemi csapásnál nagyobb fenyegetést jelent önmaga számára az ember. A tudomány és technika fejlődésével már-már tökélyre fejlesztette a pusztítás eszközeit, s szinte törvényszerű, hogy előbb-utóbb kicsúszik a kezéből az ellenőrzés. Visszaélt tudásával és hatalmával, megérett a bűnhődésre...
... valahol a kaliforniai sivatag mélyén, egy titkos katonai laboratóriumban üzemzavar támad, s elszabadul egy gyilkos vírus. Iszonyatos sebességgel tarol végig az országon, tömegesen hullanak az emberek. Ám ismeretlen okból néhányuk szervezete ellenáll a szörnyű kórnak, épségben vészelik át a járványt. Egyetlen közös van bennük: hasonló álmokat látnak, melyekben vagy egy idős néger asszony, vagy egy baljós sötét ember hívja őket. Felkerekednek hát a túlélők, hogy eleget tegyenek a Gondviselés, illetve a Gonosz hívásának. Természetesen közben meg kell szervezni az életet. Vajon elég erősen munkálnak bennük a régi erkölcsi normák ahhoz, hogy újra felépítsék a társadalmat, mielőtt teljesen eluralkodik a káosz? Közösséggé tudnak-e kovácsolódni az elszórt csoportocskák, meg tudják-e őrizni emberségüket. vagy végképp széthullik a civilizáció? Mindeközben a Gonosz sem tétlenkedik. s hamarosan elkerülhetetlenné válik az összecsapás... 
Stephen King lebilincselően izgalmas, hátborzongató epizódokban bővelkedő monumentális regényében figyelmeztet: „Emberiség. vigyázz!”A könyvből négyrészes tévéfilm készült Gary Sinise és Rob Lowe főszereplésével, s maga a szerző is feltűnik a vásznon egy kisebb szerepben.

Be kell vallanom, a Végítélet olyan elementáris hatással volt rám, hogy kellett pár nap, amíg emésztgetem, és csak mostanra jutottam el odáig, hogy leírjam mindazt, amit vele kapcsolatban érzek. 

Először is: King egy igazi géniusz, és még csak nem is egyedül a remek történetmesélésen és karakterábrázoláson vagyok ennyire fellelkesedve - hiszen ezekkel már a korábban olvasott művekben is szembesültem, hanem azokon az apró, elcsepegtetett információkon, amiket mindig hozzátesz a történeteihez, és amiből rájössz: ez az ember iszonyú művelt. Szinte mindenhez konyít egy kicsit. De a legjobban kétségtelenül ahhoz ért, hogy megragadjon és magával vigyen mind a sokszáz oldalon keresztül, amit eléd pakolt. A Végítélet az egyik leghosszabb regénye, tudtommal csak a Búra alatt lett ennél terjedelmesebb. Bár azt is olvastam, de be kell vallanom, a két regény a hosszán kívül semmiben sem hasonlít egymásra, sőt, ha mégis össze akarnám őket hasonlítani, azt mondanám, hogy bár a Búra alatt sem volt rossz könyv, a Végítélet minden szempontból magasan veri. 

Tudjátok, hogy én eleve imádom a poszt-apokaliptikus témákat, vagyis ha az emberiség kipusztul, engem megvettek kilóra, bármilyen morbidul is hangozzék ez. A Végítélet tehát eleve előnnyel indult a tetszési indexemen, de ettől függetlenül, ha nem lenne ennyire jó, biztosan nem magasztalnám az egekbe. Ám az a helyzet, hogy ennyire jó. Ha őszinte akarok lenni, ez az első King könyv, amiben úgy igazán megszerettem a szereplőket. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz, de tény, hogy az eddigi regényekben sosem szimpatizáltam egyetlen karakterrel sem ennyire, ahogy ennél a történetnél. Hiába volt szinte tökéletes a Ragyogás, és kedvesaranyos Danny, akkor sem zártam a szívembe. Ahogy letettem a regényt, elengedtem Dannyt és a Panorámát is. A Végítélet Nick-jén, Stu-ján, Tom-ján és Larry-jén viszont képtelen vagyok ilyen egyszerűen túllépni. Ők voltak ugyanis azok, akiket leginkább a szívembe zártam. A gonosz szereplőkkel viszont az eddigi King regényekben sem volt gond, sikerült tisztességesen megutálni mindet, na ez itt sem volt másképp, sokszor rendesen szitkozódtam olvasás közben. 

A fülszöveg gyakorlatilag mindent elmond a cselekményről, amit jelentősebb spoiler nélkül el lehet róla árulni, mégis annyit tudnék áradozni erről a történetről... 
Tudom, hogy King minden könyvében méltatom a remek történetmesélést és azt, ahogy az alapoktól építkezve alkot egy hatalmas, kerek egész és minden részletében tökéletesen kidolgozott sztorit, és most sem fogok másként tenni. A Végítélet iszonyú szemléletesen mutatja be az emberiség természetét, azt, ahogyan világméretű katasztrófákra reagálunk, és azt is, hogy mégis mennyire sokszínűek és különbözőek vagyunk. Olyan emberi értékeket és tulajdonságokat sorakoztat fel a regény, amelyek rendesen elgondolkodtatnak saját magunkkal kapcsolatban is, hogy ezekkel mi vajon mennyiben rendelkezünk. Valamint a választás fontosságát is végig kihangsúlyozza, megmutatja, hogy minden egyes döntésnek megvan a maga következménye, amiért igenis vállalnunk kell a felelősséget, és nem bújhatunk ki alóla. Ez volt az a King regény, ami a leginkább elgondolkodtatott és a legtöbbet nyújtotta lelkiekben is, éppen az imént felsoroltak miatt. 
Érzelmileg tehát nagyon erős hatással volt rám, bevallom a végét meg is könnyeztem, mert olyannyira magával ragadott a történet. Rosszat azt hiszem nem is igen tudok róla mondani. Több helyen olvastam, hogy lassú folyású és így unalmas helyenként, én viszont ezt abszolút pozitívnak éreztem most. Hiszen ha belegondolunk, egy ilyen súlyú és méretű történetet nem is lehet nagy adagokban, sietősen lenyomni az olvasó torkán. Ezt emészteni kell, mert úgy gondolom pontosan ezzel a céllal íródott. 
Ahogy a könyvet leraktam már töltöttem is le a 4 részből álló, 1994-ben készült filmsorozatot. Tetszett, tetszett, de természetesen nyomába sem ért a könyvnek. Mindenesetre szórakoztató volt, és a többi adaptációhoz képest meglepően hűen követte a könyvbéli eseményeket, mindössze pár eltérést találtam. Ráadásul lassan jön az új film, és állítólag a forgatókönyvre már King is áldását adta. Szóval ahogy a Végítélet könyvverzióját, úgy a filmet is nyugodt szívvel ajánlom tulajdonképpen bárkinek. Azt hiszem jelenleg ez a legnagyobb kedvencem tőle. Olvassátok, nézzétek, biztosan nem bánjátok meg!

Úgy akartam kezdeni, hogy kisebb szünet után... de ránéztem az előző poszt dátumára és rögtön elszégyelltem magamat. Mindenesetre mentségemre szóljon, hogy nem lazsálással töltöttem az elmúlt hónapokat, és nem is az ihlet hiánya tartott távol a blogtól, csak éppen időközben közgazdász lettem és átvettem életem első diplomáját. :)

Májusban minden a szakdolgozat körül forgott, és még le sem csengett az öröm, hogy végre kész és túl vagyok rajta, vehettem is elő a záróvizsga tételeimet, amikkel egy csodálatos hónapot töltöttem együtt, éjjel és nappal is hű társaim voltak és már az ideg összeroppanás határán jártam, mire elérkezett az államvizsga napja. Nem viccelek, iszonyat kemény hónap volt, a  napok úgy röppentek el a fejem fölött, hogy észre sem vettem, fogalmam sem volt hányadika van éppen, én csak visszaszámoltam, és az idő az "x nap van még az államvizsgáig" számítására korlátozódott. Azután hirtelen véget ért, mázsás súlyok gördültek le a vállamról, és végül, két hete átvehettem a diplomámat. Azóta a pihenés vs. rohangálás vette át a szerepet, hol tengernyi időm volt, hol pedig úgy éreztem, hogy kevés ez a 24 óra a napból. Nagyon sok időt töltök itthon a családdal, vigyázok a keresztlányomra, eljárok a barátaimmal, de természetesen a könyveket ez idő alatt sem hanyagolom, sőt.

Az én ízlésemről egyébként tudni kell, hogy - mint jómagam is - igen szélsőséges. A személyiségem is a reménytelenül romantikus és a kíméletlenül realista között ingadozik, ennél fogva élek halok a romantikus regényekért, az angol klasszikusokért, kívülről fújom a Jane Eyre-t, de az Elfújta a szélnél sem volt egy időben nagyobb kedvencem. Szeretem a történelmet, a kosztümös filmeket és történeteket, és minden vágyam, hogy életem során annyi ódon kastélyt és várat látogassak meg, ahányat csak tudok. Könnyen bele tudok feledkezni egy limonádé tiniregénybe, ahol 13 éves lányok problémáiról olvasgatok, és közben szurkolok, hogy a végén mégis észrevegye őket az áhított fiú. Szóval nagyon szeretem Jacqueline Wilson és Meg Cabot munkáit, mert ezek azok a könyvek, amik úgy szórakoztatnak, hogy közben nem kell gondolkozni, csak sodródni az eseményekkel, és totálisan kikapcsolnak.

De aztán meg ott van a másik véglet, hogy vágyom az izgalomra, a valaha volt legkedvesebb természetfölötti teremtményeim a zombik, vérfarkasok, vámpírok és varázslók, imádom a borzongató történeteket, szeretem, ha fröcsög a vér, és megoldatlan rejtélyeket kell felderíteni. Éppen ezért marad örök kedvenc az elején szinte tökéletes Anita Blake sorozat, ami a vámpírok és vérfarkasok világába kalauzol bennünket, nagy adag erotikával megfűszerezve. De szintén a kedvencemmé nőtte ki magát, és máig lenyűgöz a mesteri kifolgozásával Cronin Szabadulása, mert a zsenialitás határát súrolja, minden tekintetben. Az apokaliptikus világkép, a vírus, az elkorcsosult emberiség, csillagos tízes. És a legapróbb részletekig ki van dolgozva, a múltra és a jövőre vonatkozóan egyaránt. Kingről meg gondolom nem kell túl sokat mondanom, mindenki ismeri és a legtöbben szeretik, én sem vagyok ezzel másképp, eddig még sohasem okozott csalódást. Szóval ja, romantika és horror, ötletem sincs hogyan jött ez össze, de ha nagyon szélsőségesen akarok fogalmazni, tulajdonképpen ez a két fő vonala van az ízlésvilágomnak.

Szóval ezen logika mentén, és a limonádé kikapcsolódás után vágyakozva kötöttem ki Leiner Lauránál, akinek a könyveiről már sokat hallottam - és akinek a munkásságát mára teljesen ki is végeztem. Mivel a Szent Johanna már sokszor szembe jött velem, így először erre a sorozatra esett a választásom, és őszinte leszek: nemhogy nem bántam meg, de a kedvencek közé került már az első kötet után. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a könyvsorozat iszonyú sokat segített a felkészülés napjaiban, mondhatni a támaszom volt az egy hónap alatt, amíg álló nap a tételeimmel baszakodtam, és végre éjszaka, lefekvés előtt hozott egy kis megnyugvást a gondolataimnak. Teljesen kikapcsolt, ellazított, és máig vallom, hogy sokszor csak azért tudtam elaludni éjjel, mert előtte sikerült ellazulnom valamelyik Szent Johanna résszel.

Nem állítom, hogy hibátlan könyvek, hogy néha nem kaptam idegbajt a szereplőktől, vagy, hogy teljesen reális képet fest a mai fiatalságról, mégis van benne valami, ami elvisz magával, olyannyira, hogy falod a sorokat, és nem tudod letenni, mert csak még egy oldal, meg még egy, meg még egy utolsó. Én legalábbis így voltam vele. A leírás naplószerű, egy 15 éves leányzó, Rentai Reni kezd naplóírásba és a gimnáziumban eltöltött 4 évét követhetjük végig 9 könyvön keresztül - minden félév kapott egy könyvet, de a 12. év második fele két kötetbe fért bele.

Mint mondtam, a szereplők néha a halálba idegesítettek, Laura gyakran kriminálisan lebutította a karaktereit, és lehetetlen volt elhinni, hogy ezeket a kamaszokat nemhogy középiskolába, de egy elit magángimibe felvette volna bárki is. És bár tudom, hogy ezekkel a sarkításokkal akart életet és karaktert adni a szereplőknek, és nyomatékosítani, hogy a legtöbbjük nem egy észlény, néha mintha valóban retardáltakról olvastam volna, és elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármely mai kamasz így viselkedjen, főleg 17-18 évesen.

Ám ha ezektől eltekintettem egy nagyon szórakoztató történet kerekedett ki a sorokból, nem ritkán visítva röhögtem a poénokon, mert a többségük tényleg ütősre sikerült. A hiányosságok ellenére is igazán megkedveltem az osztályt, szinte egynek éreztem magamat közülük, és annyira jó volt visszatérni gondolatban a tini éveimbe, és felidézni, hogy mennyire szép időszak is volt az... Az első nagy szerelem - bár nekem az a mai napig tart - semmivel össze nem hasonlítható érzése, a szárnypróbálgatások, a barátságok és a megismételhetetlen sulis élmények, az, ahogyan ebben az időszakban ismerkedünk önmagunkkal és tanuljuk meg, hogy hogyan viselkedjünk másokkal... mind-mind visszaköszön a lapokról. És jó volt ebben elmerülni, kikapcsolni, újra 16 évesnek lenni, álmodozni, vágyakozni, átélni ezeket az érzéseket. Szóval mindenképpen ajánlom azoknak, akik szeretik ezt a stílust, kikapcsolódásra és nevetésre vágynak, és szeretnének kicsit nosztalgiázni. Nem fogtok csalódni a Szent Johannában, ígérem.

Azóta Laura másik két megjelent könyvét, a Bábelt és az Akkor szakítsunk-ot is elolvastam. Ezekre kíváncsiak lennétek?