Itt hozom a legújabb VKP bejegyzésemet, ami bár nagyon testhezálló volt, mégis igazán elgondolkodtatott. Szilvi a témához  hozzáfűzte, hogy akár beleszőhetjük a posztba azt is, hogy mi az a könyv, amit szerintünk mindenkinek el kellene olvasnia, vagy, hogy mi volt a mi kedvenc kötelező olvasmányunk a suliban. Akkor vágjunk is bele!


Ezzel a címmel így önmagában nagy bajban lettem volna, na meg én nem feltétlenül ajánlanám be a kedvenc könyveim mindegyikét kötelező olvasmánynak. Nagyrészt azért, ami miatt a mostaniakkal is bajom van: nem az iskolás korosztálynak szólnak első sorban. Nagyon sok, számomra fontos könyv van, amire szerintem agyban és érzelmileg is meg kell érni, és egy hetedikes vagy nyolcadikos korú gyerkőc még valószínűleg nem tudna mit kezdeni velük, illetve gyorsan félretenné, mint anno én is a Kőszívű ember fiait (többek között). A középiskolai olvasmányokról szintén ez a véleményem, sajnos a zömük nemhogy nem köti le a tizenéves fiatalokat, de a hátuk közepére sem kívánják ezeket a történeteket, mert még egyszerűen nem nekik valóak. Tisztelet a kivételnek, természetesen.


Ami számomra egyértelmű, hogy az általános iskolai kötelezők másik nagy baja, hogy a gyerekek zöme egyszerűen nem szeret olvasni. Szimplán nem lettek rászoktatva, hogy könyvet vegyenek a kezükbe, ami az egyik legnagyobb probléma, és nyilván ez felveti a szülői felelősség kérdését is a dologban - ám ebbe most inkább nem mennék bele. A problémát véleményem szerint tehát úgy lehetne a legkönnyebben orvosolni, hogy először olyan történeteket adjunk a kezükbe, amelyek megragadják őket. Amik fogva tartják a figyelmüket és megismertetik velük az olvasás szeretetét. Érezzék és lássák végre azt, hogy az olvasás nem egy kötelező nyűg, hanem egy csodálatos utazás, ami olyan tájakra tud elkalauzolni, és olyan ajándékokat tartogat a számunkra, amelyekért érdemes elmerülni a betűk világában. Természetesen ez a sztori minden gyereknél más és más, de én úgy gondolom, hogy amit a világon oly sok millió gyerek és felnőtt egy emberként imád, azzal nem lőhetünk nagyon mellé. Éppen ezért az általam rajongva szeretett és az egyik legcsodálatosabb történetnek tartott Harry Potter sorozatot javasolnám bevezetőül a kötelezők világába. Nem muszáj eleinte egyedül nekiugraniuk, fel is olvashatják nekik a szülők az első pár kötetet, és ha a sztori szépen az útjára indul és megragadja őket, előbb-utóbb úgyis önként veszik majd kézbe az újabb és újabb köteteket. Tehát én kvázi elsőre egy "összebarátkoztatást" javasolnék a könyvekkel, ha már ez sokaknál sajnos elmaradt. Azután pedig egy hosszú listáról maguk választhatnák ki, hogy ki, melyik sztorikra kíváncsi, szóval mindenki olvasson azt a "kötelezők" listájáról amiről úgy érzi, hogy igazán érdekelné, és írjon arról a történetről olvasónaplót, ami a legjobban megérintette. Én ezt ennyire egyszerűen látom, hiszen tudjuk hogyan hat az emberekre a kell és a muszáj. Minél inkább kell, annál kevésbé vehetők rá a dologra. Épp ez a mai rendszer egyik nagy buktatója, a fent már említetteken kívül. Ez nyilván csak a saját véleményem, de én a tapasztalataimra hagyatkozva ezt látom jelenleg megoldásnak.


Ezzel viszont eszemben sincs azt állítani, hogy ne lennének remek könyvek a kötelezők listáján.  A Pál utcai fiúk az örök kedvenc kötelezőm, még mielőtt el kellett volna olvasni én már háromszor átrágtam rajta magamat, imádtam és imádom a mai napig. De a Vuk vagy a Tüskevár is csodás történetek, és igenis helyük van a listán. Nálam az Egri csillagoknál kezdett hanyatlásnak indulni a kötelezők iránti rajongás, 12 évesen még nagyon nehéz történetnek találtam, nem kötött le, untatott, nem tudtam átérezni egy pillanatig sem. A fentebb említett Kőszívű ember fiainál pedig végképp feladtam, és onnantól kezdve bevallom, szégyen, nem szégyen, de nagy könyvmolyként egyetlen kötelezőt olvastam csak el a középiskolában, az Isteni színjátékot, ami viszont nagyon megérte, és bátran ajánlom mindenkinek, hogy tegye meg.
Ahogy a bejegyzés elején már említettem, épp azért hagytam fel a kötelezőkkel, mert akkor még ezek nehéz és emészthetetlen könyvek voltak a számomra. Ma már teljesen más felfogással állnék nekik, de akkor még képtelen voltam őket értékelni.

Összességében arra akartam kilyukadni, hogy a kötelezők sajnos épp ellentétes hatást érnek el, mint kellene, hiszen a cél az lenne, hogy megszerettessék az olvasást a gyerekekkel, ezzel szemben szinte teljesen elrettentik tőle őket. Azon kellene munkálkodni inkább, hogy ez végre ne így legyen, és ha már ezek a könyvek kicsit nehezen emészthetőek a gyerekek/fiatalok számára, akkor válasszunk nekik más - talán nem feltétlen szépirodalmi - de szórakoztató, szerethető és tanulságos történeteket, amik hatására remélhetőleg egyszer majd a nagy többség eljut a Kőszívű ember fiainak is a végére, és nem csak a rövidített verziót adja vissza a számonkérésnél.