AND BABY, IT'S AMAZING I'M IN THIS MAZE WITH YOU

by - szombat, augusztus 03, 2013

Nagyon sokáig őrlődtem, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, és ha már megírom, akkor mennyit áruljak el, vagy milyen mélységekig menjek bele a részletekbe. Egyrészt rengeteg dolog van, amit ki kell adnom magamból, másrészt viszont az életemnek ezen részét borzasztóan bensőségesnek érzem. De azt is tudom, hogy ha nem tárok fel belőle kicsit, akkor biztosan nem lesz egészen érthető amit mondani akarok, és abszolút semmi értelme az egész firkálmánynak.

Két héttel ezelőtt véget ért a hét éves párkapcsolatom. Nem, nem írtam el, tényleg hét évről beszélünk - két hét híján. Aki volt már életében igazán szerelmes, úgy gondolom ennyiből már érti, hogy mitől vagyok most darabokra esve, és miért esik nehezemre egy ideje még a levegővétel is.

Nem tudom megfogalmazni igazából, hogy mit jelentett ő nekem, vagy hogy milyen szinten változtatta meg az életemet, mert ez tényleg leírhatatlan. Ez köztünk az a bizonyos - a másik ablakán bemászós, szakadó esőben egymás felé futós, összeborulós, kétszázzal ver a szívem ha a közelemben vagy érzésű, mindenben az első, gyertyás-összebújós-zenehallgatós-egymás tekintetében elveszős, érted mindent megtennék,  éjszakákat őszintén átbeszélgetős, közös érdeklődési körös, sok ezer szálon összekötős, szenvedélyes, hét éven keresztül ezer fokon égő, netán pislákoló, parázsló de soha ki nem alvó, lelkileg összekapcsolódó, te vagy az igazi és veled akarom leélni az életemet - típusú nagybetűs SZERELEM volt. Amiről más idézeteket olvas, vagy papírkötésű ponyvákat, és amire egész életében az emberek 80 százaléka áhítozik. Én 14 évesen megtaláltam, és most minden arra mutat, hogy elveszítettem.

Most pedig nem tudom hogyan tovább. A fejem még mindig kótyagos, annyi gondolatom van, hogy nemhogy rendet nem tudok köztük teremteni, de még csak fel sem tudom fogni az összeset. Egyelőre nem hiszem még el, nem tudom megemészteni, nem tudok ezzel mit kezdeni. Fogalmam sincs merre induljak ezután, mi legyek a következő lépés, mit csináljak most az életemmel... Valahogy elvesztem ebben az egészben.

Tudom, most valami gyenge, férfi nélkül kétségbeesett és szánalmas nő benyomását keltem, pedig nem tartom magamat annak. Mindig megvolt a saját életem, a saját céljaim, saját hobbik, elfoglaltság... soha nem kellett senki, hogy megmondja mit csináljak, célirányosan meneteltem mindig előre, és mindig is buta dolognak tartottam, amikor valaki egyetlen emberre építette az életét, nem voltak mellette barátai, vagy semmi, ami lekötötte volna, mert az ő világának közepét a párja képezte, és csak ő. Én nem vagyok, soha nem is voltam ilyen ember, most mégis hatalmas szemekkel pislogok a világra, hogy ugyan jöjjön már valaki, és mondja már meg mit kezdjek magammal, mert nekem bizony ötletem sincs. Úgy érzem, hogy az egyik legfontosabb összetevője veszett most el az életemnek, egy pótolhatatlan és nélkülözhetetlen darab.

Pedig vannak álmaim, céljaim, szerető családom, remek barátaim és ez egy olyan biztonsági háló, ami abszolút nem elhanyagolható, és nagyon nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen háttérrel rendelkezem, én mégsem tudom még felfogni a jelentőségét. Egyelőre csak a veszteséget érzem, és azt, hogy minden egyes nap meg kell küzdenem a démonaimmal, és minden egyes napon át kell vergődjem magam, csak azért, hogy másnap újra ezzel az ürességgel ébredjek fel.

Hogyan teszed túl magadat valakin, aki nem csak a szerelmed volt 7 éven át, de a legjobb barátod, a lelki társad, a családod tagja, és akiből az erődet merítetted újra és újra? Aki minden nehéz és katartikus pillanatodban ott állt melletted, fogta a kezedet és simogatta a buksidat, hogy "jólvan cica, ezen is túl vagy, tudtam én, hogy megcsinálod". Hogyan lépsz tovább?

Rengeteg a kérdés, és nincsen rájuk válasz. Ez egy nagyon hosszú és keserves folyamat kezdete, ezzel tisztában vagyok. Azzal is, hogy senki nem fogja megoldani a gondjaimat, saját magamon kell erőt vennem, és elindulni előre, ahogy mindig is szoktam. De borzasztó nehezen fogom tudni megállni, hogy ne pislogjak állandóan hátrafelé...

You May Also Like

10 megjegyzés

  1. Orulj neki, hogy egy ilyen szep kapcsolatban volt reszed, es tartsd meg a jot, arra emlekezz.. rettentoen fiatal vagy, szoval nem kell kolostorba vonulni :) a szakitas utan egyfajta gyaszidoszakot el at az ember, ami nem konnyu, de a vegen csak ket dolog hozhat enyhulest: az ido es egy uj kapcsolat... sok sikert, virtual hug!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon hálás vagyok a hét év minden pillanatáért, és tudom milyen szerencsésnek mondhatom magamat, hogy átélhettem ezt az érzést. Szerencsére a kolostor gondolata nem fordult még meg a fejemben. :) Igyekszem valahogy átvészelni ezt az időszakot, és köszönöm, hogy írtál!

      Törlés
  2. Nem tudom, hogy mit szokás ilyenkor mondani, de úgy sajnálom, olvasni is szívszorító volt :((( Gyászold meg, add át magad az érzésnek, aztán pedig fokozatosan nyiss az újra. Kitartást, csajszi!

    C.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igyekezni fogok így tenni, bár nem lesz egyszerű. Köszönöm, tényleg. :)

      Törlés
  3. Minden sort megkönnyeztem, pedig nem vagyok egy mindenen elérzékenyülős, csak... csak érzem, milyen rossz, amikor valami ilyen szép dolognak vége van . Sok kitartást küldök!

    VálaszTörlés
  4. Számomra hihetetlen, hogy egy ilyen kapcsolatnak vége szakadt. Én most élem ezt át. Tökéletes párom van, és szerelmesebb vagyok, mint valaha voltam. Az a kategória vagyok (sajnos, vagy nem sajnos), aki csak a párjára és kapcsolatára koncentrál 100%-ban. Nem érdekel, hogy nincsenek szoros baráti viszonyaim.. mert Ő az első, és az egyetlen.
    Ijesztő és durva a példátok, hogy vége lett.. 7 év, és mennyi szép emlék.
    Neked erőt és kitartást küldök most.. egy kalappal.
    Minden okkal történik.. okkal az is, hogy 7 évig együtt voltál vele, és az is, hogy most kellett vége lennie. Még lehet, hogy ennél erősebb dolog vár rád. :)))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egyelőre számomra is az, teljesen felfoghatatlan. Örülök, hogy te is megtaláltad ezt az érzést, kívánom, hogy minél tovább tartson. :)
      Nem akartam egyébként senkit megsérteni, mindenki maga dönti el, hogy kire/mire koncentrál, illetve fordítja az idejét. Én ilyen beállítottságú ember vagyok, igyekeztem mindig is egyensúlyt találni a család-barátok-szerelem között, mivel mindegyiket nagyon lényeges összetevőnek tartom a teljes élethez, de ez csak az én véleményem. Viszont az (sajnos) tapasztalat, hogy ha a szerelem eltűnik az életedből, nagyon jó, ha ott vannak a barátok, hogy előrángassanak a négy fal közül, ahova már vagy egy hete bevackoltad magad, miközben taknyod-nyálad egybefolyik a nagy önsajnálatban.
      Köszönöm szépen, hogy írtál, a biztatást, mindent. :) Én is abszolút így gondolom egyébként, oka volt annak, hogy egymás életébe léptünk, és oka van ennek is, hogy most kilépünk belőle. Remélem igazad lesz. :)

      Törlés
  5. Annyira sajnálom, nem is tudom mit írjak, de úgy éreztem, hogy valamit muszáj :( Volt már szerelmi bánatom, de szerintem egyik sem közelítette meg azt, amit most Te érzel. Szerintem már az is nagy lépés volt, hogy mindezt ki tudtad írni magadból, és tisztellek ezért, mert nekem biztosan nem lenne hozzá erőm... De nem véletlenül mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít, remélem hamarosan veled is így lesz, kitartást kívánok hozzá, és még sok-sok örömöt és boldog évet, hisz előtted az élet :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Rengeteg dolog maradt bennem még ezzel kapcsolatban, és tényleg sokáig agyaltam, hogy leírjam-e, de megfogadtam, hogy mindent beleteszek a blogba, és most sajnos ez vagyok én, ilyen az életem.
      Na igen, minden nap azon szurkolok, hogy lehetőleg egy évvel később ébredjek fel, amikor már minden rendben van, de csak nem akar összejönni... Köszönöm szépen, hogy írtál, sokat jelent, hogy ennyire együtt éreztek velem. :)

      Törlés