Petals In The Ashes: személyes

Sajnos nagyon régen írtam meg utoljára VKP bejegyzést, mert vagy az időpont nem volt alkalmas, és teljesen el voltam veszve, vagy a témával nem tudtam mit kezdeni, sokszor szinte semmi nem jutott eszembe róla, így inkább kihagytam, mint hogy erőltessem a dolgot. Ez a mostani téma viszont szöget ütött a fejemben, mert elgondolkodtatott kicsit saját magamon.

Ha néhány szóban kellene összefoglalnom, mit szeretek magamban legjobban, talán azt mondanám, hogy a szilárd, megingathatatlan jellememet. Sokszor ez lehet, hogy makacsság és önfejűség formájában mutatkozik meg, és ez nem feltétlenül jó, sőt. Viszont annak mindig is nagy hasznát vettem az életben, hogy ha elhatároztam magam valami mellett és letettem a voksomat, engem semmivel sem lehetett eltántorítani és addig mentem, amíg meg nem valósítottam, amit akartam. A céljaimért mindig úgy küzdöttem, mintha az életem múlt volna rajta, és persze, ha belegondolok, tényleg így is volt. Hiszen minden egyes vizsgát magamért tettem le, minden egyes éjszakát magamért tanultam át, és az összes idegennyelvű szót is saját magamért tanultam meg. Mint ahogy magam miatt vezetek, olvasok, keresem a lehetőséget a folyamatos tanulásra és járok el edzeni is. Ez a kitartás a keményfejűséggel párosulva gyakran hozott kellemetlen helyzetekbe is, mivel annyira maximalista vagyok, hogy sokszor olyannyira túlhajtom magam, hogy az egészségem bánja, de mégis, én képtelen vagyok a középúton haladni. Vagy a maximum van, vagy semmi. Mindenben.

Ez a hozzáállás jellemző a kapcsolataimra is, kivétel nélkül mindre. Ha én szeretek valakit, az az ember akármikor, akármiben számíthat rám, nincsenek határok és nincs olyan, hogy épp nem vagyok neki elérhető vagy nincs kedvem hozzá. Úgy ragaszkodom a számomra fontos emberekhez, mint talán kevesen, és talán egyébként túlságosan is. Nekem komoly gyásszal jár egy fontos kapcsolat halála, legyen szó szerelemről vagy barátságról, én nagyon nehezen engedek el mindent, ami valamikor számított nekem, és ez sem feltétlenül jó, de nem tudok másképp működni. Itt is csak a minden vagy semmi elve működik. Sosem fordulok el azoktól, akiket szeretek, engem nagyon meg kell bántani ahhoz, hogy ki tudjam mondani: vége, de ha egyszer eljutok odáig, akkor ott annak a dolognak tényleg vége van. Nem csapongok egyik baráttól a másikig, a legjobb barátnőmet óvodás korunk óta imádom, és az összes közeli barátom is hosszú évek óta az életem része, de ez egyben persze azt is jelenti, hogy igazán mély kapcsolatokat is csak nehezen, hosszú idő után tudok kialakítani, mert bennem meg kell érjen ez a nagy fokú szeretet valaki iránt. Viszont, ha ez megtörténik, utána, ahogy fentebb is írtam, mindenben számíthat rám. Ebből gondolom egyértelművé vált, hogy nem vagyok egy napraforgó típus, nincs olyan, hogy valakit egyszer kedvelek, egyszer nem, bár természetesen meg lehet változtatni a véleményemet, de nem az érdekeimnek megfelelően fordulok egyik emberhez így, a másikhoz meg úgy.

Az, hogy ennyire határozott vagyok persze sokszor lehet ellenszenves vagy zavaró, de az, hogy ilyen a személyiségem engem mégis már számtalan helyzeten átsegített. Képes vagyok a saját magam támasza lenni, és kihúzni magamat a gödörből, ha kell, bár persze ha egyedül kell csinálnom, olyankor eltart egy darabig. Mégis, sosem változtatnék semmin, én így, ilyen kemény fejűen szeretem azt, aki vagyok, és százszor inkább gondoljanak keménynek vagy beképzeltnek (ami egyébként sosem voltam, sőt), mint gyengének vagy képmutatónak. Persze ez most megint nagyon keményen hangzott. Pedig amúgy érzékeny lelkű nebáncsvirág is tudok lenni, de azt az állapotot azért mégsem szeretem annyira.

Érdekelnek a többiek bejegyzései? Itt megtalálod őket:

No megjegyzés

Annyira régen írtam utoljára bejegyzést, hogy egy darabig csak bámultam az üres oldalt és agyaltam, hogy hogy is lenne érdemes elkezdeni. Nem akarok nagy beköszönő bejegyzést írni, szimplán csak folytatni ott ahol abbahagytam. Vagyis, inkább újrakezdeném. Sok dolgot átértékeltem az elmúlt pár hónapban, amíg nem voltam - mert a második diplomámon dolgoztam, és örömmel jelentem, egy hete marketing szakos közgazdász vagyok - és rájöttem merre akarok tovább menni. Azon is elmerengtem, hogy vajon van-e értelme egyáltalán a blognak, pláne, hogy csak ritkán van/volt időm, és nem tudtam eddig sem annyi energiát belefektetni, mint amennyit szerettem volna. Viszont, egyrészt nagyon hiányzott az elmúlt hónapokban, másrészt pedig határozott terveim és céljaim vannak vele kapcsolatban a jövőre nézve, és ezek az elmúlt hónapok során tisztultak le bennem véglegesen. Nem, nem a szponzorációkból akarok meggazdagodni, megnyugtatok mindenkit. Nem is akarok híres Youtuber lenni a későbbiekben, szóval nem effélék. Egyelőre nem is lőném le a poént, szép lassan, ha itt maradtok, úgyis látni fogjátok, hogy mi az az irány, amiről beszélek, és hogy őszinte legyek, én már nagyon izgatott vagyok miatta.

Na de, mi is történt az elmúlt időszakban? Őszintén szólva, rengeteg dolog. Befejeztem a legutolsó félévemet az egyetemen, megírtam és leadtam egy szakdolgozatot, ami miről másról is szólhatott volna, mint a vloggerekről és az ő befolyásukról a nézők vásárlási hajlandóságára, végül pedig meg is védtem ezt a dolgozatot, egy héttel ezelőtt, amikor is mester diplomát szereztem. Azóta az első igazi munkámat is megkaptam, amitől még egyelőre enyhe sokkban vagyok, szóval az élet zajlik ám rendesen. Bevallom rendesen megijedtem, amikor kiderült, hogy márpedig ez nekem sikerült és lediplomázásom másnapján már meg is kaptam az első felvilágosítást arról, hogy mi lesz a feladatom és mi hogyan fog működni. Sokszor szerettem volna álltatni magamat azzal, hogy engem nem befolyásolnak a démonaim, igenis felül tudok kerekedni rajtuk, amikor csak kell és olyan fasza csaj vagyok, hogy nekem meg sem kottyan semmilyen kétség, mert úgyis elhessegetem ha kell. Hát, majdnem. Igenis kételkedem magamban és félek, hogy helyt tudok-e majd állni, holott tudom, hogy elszánt és szorgalmas vagyok és ha valamit igazán akarok, akkor meg is teszek érte mindent.
De ... vajon elég leszek? Elég szar érzés, amikor az eszeddel egyébként tudod, hogy képes vagy valamire, hiszen ismered magad, pontosan tudod mik az erősségeid és mik a gyengéid, és mégis... amikor ott a döntő pillanat, nagyon nehéz nem arra gondolni, hogy mi sülhet el rosszul. Pedig... tényleg, mégis mi történhet? Úgy értem, oké, lehet, hogy rossz döntést hozunk. Na és aztán? Az életben szerencsére igen kevés olyan választás van, ami megmásíthatatlan és jóvátehetetlen és az univerzum valahogy mindig ad is lehetőséget a korrigálásra, ha arról van szó. Majd ezt mantrázgatom magamban, és remélem, lassanként felszívódnak a kétségek, ahogy jövök bele a mindennapos feladatok megoldásába.

Egyébként a legfurább érzés az, hogy van időm, és hogy ezt az időt végre azzal töltöm el, amivel csak akarom. Szóval, ennek örömére a héten újra elkezdődik az edzés és a kajára való odafigyelés is, ugyanis két hónapja nem láttam konditermet, a szakdolgozat-államvizsga kettősének hatására, így a tükrök előtt manapság rekord gyorsasággal slisszolok el, higgyetek nekem. Emellett végre jut majd időm a főzésre is, mivel az elmúlt hetekben a konyhai tevékenységem nagyjából abból állt, hogy beírtam a Gugliba, hogy villámgyors recept ötletek, amik, ha szerencsém volt nem voltak csapnivalóak, majd bedobáltam mindent egy tepsibe, betoltam a sütőbe és örültem, hogy az égadta világon semmi mást nem kellett vele csinálni. Arról már nem is beszélek, hogy hetekkel, hónapokkal ezelőtt megvásárolt könyvek tucatjai sírnak a polcomon, amiért feléjük se néztem, mióta megvettem őket, és hogy a webdesign tanfolyamon most körülbelül háromnegyed éves lemaradást kell behoznom pár hónap alatt, mert az egyetem, a nyelvtanulás és a háztartás vezetése minden időmet lekötötte ezidáig. Ja igen, nyelvtanulás. Fogalmam sincs hova tettem a német jegyzeteimet.
Szóval van mit csinálni jelenleg is a munka mellett, de ez most valahogy mégis annyira más, mint eddig, hiszen idáig nagyon ügyeltem arra, hogy az egyetem haladjon szépen, és ne menjen semmi a rovására, most viszont, hogy ez a meghatározó tényező kiesett a mindennapjaimból... komolyan, teljes felszabadulás.

Szóval ez a poszt igazából egy bejelentkezés akart lenni, hogy mi a helyzet, hol tartok most és miért nem tudtam itt jelen lenni hónapokon keresztül. Szeretném ezentúl személyesebbre venni a hangvételt - persze, ha nem bánjátok - szóval ehhez muszáj volt kicsit belelátnotok a fejembe. Ezeken kívül, amiket itt fentebb megfogalmaztam egyelőre csak végtelenül fáradt vagyok, az agyműködésem még mindig nem állt egészen helyre és a beszédközpont is enyhén sérült, de remélem, ha végre helyreteszem magam agyban is, és kipihenem az elmúlt két hónapot, akkor maradandó károsodások nélkül sikerül megúsznom ezt az újabb tortúrát.

És most ezzel a képpel búcsúzom, illusztrálván, hogy mit is fogok csinálni, miután ez a bejegyzés kikerül. Természetesen nem ilyen idilli körülmények között, meg Macbook-om sincs és ráadásul sajnos ekkora íróasztalom sem, mint ahogyan ilyen csinos dísznövénnyel sem rendelkezem, de legalább saját magamat is motiválom vele, hogy egyszer, ha ügyes és kitartó vagyok lehet majd így és ilyen is. Ez a cél.

No megjegyzés

2 megjegyzés

Nem is tudom mivel illene kezdeni egy ilyen bejegyzést, hiszen legutóbb majdnem másfél évvel ezelőtt jelentkeztem. (Te jó ég, tényleg ilyen régen? Esküszöm nem tűnt ilyen hosszú időnek...)

Azóta - nem is olyan meglepő módon - rengeteg változás történt az életemben, voltak nagyon jó és nagyon nehéz időszakok is, de végül is azt hiszem, hogy sokkal bölcsebben és tapasztaltabban gépelem most ezeket a sorokat. Bevallom sokáig nem hiányzott a blog, igazság szerint sokszor annyira elfoglalt voltam, hogy eszembe sem jutott, hogy ilyen is volt, hogy egyszer ez is fontos része volt a mindennapjaimnak. Azután egyszer csak mégis elkezdett hiányozni. Hiányzott, hogy nem írom ki magamból az élményeimet és a gondolataimat. Hogy ha valamiről véleményem van, vagy csak támad pár ötletem, akkor azokat nem szedem pontokba és nem töltöm fel végül ide. Szóval elkezdtem ízlelgetni a gondolatot, hogy újra kellene kezdeni.
Na de ennyi idő után?

Olvasná ezt még bárki is?

Aztán rájöttem, hogy ez igazság szerint azelőtt sem volt szempont, én akkor is írnék, ha rajtam kívül egy kósza lélek sem olvasná el, úgyhogy úgy gondoltam, belevágok.

Szóval újra itt, újra kiszórom majd elétek az életem érdekes - vagy kevésbé érdekes - darabkáit, a beauty tapasztalatokat, a smink kísérleteket, a katarzist okozó olvasási élményeket, a csődbe ment majd újrakezdett diétákat, az izgalmas sorozatokat és filmeket és gyakorlatilag mindent, ami egy kicsit is megmozgatja a fantáziámat. Még mindig nem akarok skatulyákat, a Petals In The Ashes sosem lesz teljes egészében "semmilyen" blog. Nem szeretnék főállású beauty guru lenni, annak ellenére, hogy imádok sminkelni, mint ahogyan egy könyves blogot sem tudnék hosszú távon csinálni, hiába vagyok képtelen könyvek nélkül létezni. Egyszerűen azért, mert ha csupán egyetlen témára kellene koncentrálnom, abba valószínűleg hamar beleunnék, túlságosan monoton lenne a számomra. Így viszont csaponghatok kedvemre, és nincs megkötve a két kezem. Nekem ez fontos.

Úgyhogy, here we are again, zakatolunk tovább, és remélem sikerülni fog olyan témákat találni, ami talán titeket is le fog kötni, és kicsit hozzá tudok járulni a napi kikapcsolódáshoz, ha blogokat olvasni támadna kedvetek. Igazság szerint ennyi a célom, se több, se kevesebb. Csapjunk bele (újra)!

(Ja igen, és úgy döntöttem kilépek a névtelenség homályából - 16 éves korom óta használtam a mia nicknevet, de úgy érzem, igazán megérett a cserére - és mostantól az egyik becenevemen, Kájtiként találtok meg itt a blogon, és ezentúl az éterben is.)

No megjegyzés

Cini engem is meginvitált, hogy töltsem ki ezt a kis kérdéssort, én pedig boldogan vállalkoztam a dologra, ugyanis - ahogy azt mindenki tudja, aki egy ideje követ - IMÁDOK olvasni, és nem véletlenül nyomtam be a Caps Lock-ot.

1. Szoktál nassolni olvasás közben?

Nem igazán jellemző, már szerencsére maga a nassolás sem. Régen előszeretettel olvastam evés közben, de miután sok könyvemet érte az a megrázkódtatás, hogy egy-egy pacni csúfítsa el az oldalaikat, leszoktam róla.

2. Mit szeretsz iszogatni olvasás közben?

Vizet, kávét, teát, bármit. Régen iszonyú sokat kakaóztam, de mióta kiderült, hogy én és tej nem szeretjük többé egymást, fájó szívvel lemondtam a kedvenc bekuckózós italomról. Mostanság csak nagy ritkán engedem meg magamnak, de olyankor hűűű, nyammii.

3. Szoktál írogatni a könyvekbe, vagy kivagy magától a gondolattól is, hogy firkálj beléjük?

Nem vagyok ki a gondolattól, de még sosem jutott eszembe beleírni egy könyvbe sem. Mégis minek?

4. Hogyan jelölöd, hogy hol tartasz egy könyvben?

Most már könyvjelzővel, régen viszont széthajtva tettem le őket. Nem tudom miért, egyszerűen csak így esett jól, a könyvjelző gondolatától is irtóztam. Azonban beláttam, hogy ez így nagyon elcsúfítja a könyveket, szóval váltottam. Azt hiszem sokat használt, hogy felnőttem. :D

5. Mindig el kell jutnod egy fejezet végéig, vagy le tudod tenni a könyvet bárhol?

Bárhol le tudom tenni, nem vagyok megszállott "fejezetvégétvárós" olvasó.

6. Olyan ember vagy, aki elhajítja a könyvet a szoba másik sarkába, ha nagyon idegesítő regényt olvas?

Haha, nem. :D Ezen a kérdésen felnevettem, mert elképzeltem, ahogy könyveket hajigálok keresztül a szobámon. Tankönyvekkel megesett, hogy a nagy tombolás közepette földhöz vágtam őket, de más könyvet sosem jutna eszembe eldobni. Ha idegesít egyszerűen csak leteszem, és egy kicsit sajnálom a pénzt, amit ráköltöttem. Na igen, nagy hibáim egyike, hogy nem vagyok hajlandó könyvet kölcsönözni, mindig meg akarom venni amit olvasok, mert minél nagyobb az a könyvtár, annál jobb. :)

7. Ha szembejön veled egy ismeretlen szó, azonnal rákeresel?

Igen, csak tudjam már, hogy miről olvasok.

8. Mit olvasol most?

Stephen King Végítéletét. Elképesztően jó, de komolyan. Ez a pasi egy géniusz.

9. Milyen könyvet vettél legutóbb?

Ismét elkapott az uralkodóházak iránti rajongás, úgyhogy a Sissi könyvgyűjteményemet bővítettem Brigitte Hamann Erzsébet királyné című cseppet sem rövid művével. Egy online antikváriumban találtam rá.

10. Van kedvenc helyed vagy időpontod az olvasásra?

Nincs. Teljesen mindegy, hogy hol vagy hogy mikor olvasok, a lényeg úgyis a könyv, és az, hogy kikapcsolódhatok. Általában az ágyamon szoktam begubózni, és a legidétlenebb testhelyzetekben vagyok képes olvasni.

11. A sorozatokat vagy az egyrészes könyveket szereted jobban?

Hm, nem is tudom. A sorozatoknak számomra mindig volt egy különleges hangulata, amit az újabb részre való várakozás és izgalom ad, és hogy komoly karakterfejlődést lehet általuk véghezvinni. Van, amikor egyetlen könyv kevés, hogy kerek egész történetet alkosson, és ne maradjon hiányérzet az olvasóban, amiatt, hogy vajon mi történt a kedvenc karaktereivel azután, hogy a könyv befejeződött... Szóval azt hiszem a sorozatokra voksolok.

12. Van olyan könyv, amit mindig előrehozol, és szeretettel ajánlasz mindenkinek?

Minden barátomnak vagy ismerősömnek, aki tanácsot kér tőlem azzal kapcsolatban, hogy mit olvasson általában igyekszem olyan műveket ajánlani, ami az érdeklődési körének megfelel. Vannak barátnőim, akik kizárólag limonádékat és szerelmes regényeket hajlandóak olvasni, rájuk hiába is próbálnék rábeszélni egy Kinget. De a kedvenceimet előszeretettel dicsérem és ajnározom bárkinek, és ezzel gyakran sikerül felkelteni az érdeklődést. Kedvencből pedig rengeteg van. :D

13. Hogy rendszerezed a könyveidet?

Sehogy. :D A káosz híve vagyok, azok a könyvek amik nagyjából egyforma méretűek, egymás mellé kerülnek. Gyakorlatilag ez a rendezőelvem. :D Na jó, Müller és Coelho könyvei össze vannak rendezve egymás mellé egy kupacba, na meg a sorozataim is szépen sorban csücsülnek a polcon, ahogy kell.

Én nem akarok megnevezni senkit, akinek tetszettek a kérdések egészen nyugodtan fogja és vigye, és ha gondoljátok, linkeljétek be ide a saját válaszaitokat. :)

No megjegyzés

Jelentem élek, nem evett meg semmi, és az influenza sem ragadott magával - habár derekasan próbálkozott vele, ugyanis az elmúlt két hétben betegségből ki-be járkálást produkáltam, nem voltak túl vidám napjaim, főleg, hogy ezalatt még a szakdolgozatommal is haladnom kellett. Mondanom sem kell gondolom, hogy mennyire élvezetes úgy olvasni, hogy a láztól mindened fáj, a szemeid pedig úgy jojóznak, hogy az összes sorból kettőt látsz egyszerre. Na de szerencsésen kivergődtem a betegség mocsarából, és egy mostanság terjedő TAG-el próbálkozom meg visszatérni, amire Cini és Dóri is jelöltek, ezúton is nagyon köszönöm nekik!
Nem mellesleg az oldalt is babásba öltöztettem, lényegesen leegyszerűsítettem a dolgokat, és most nagyon tetszik, remélem nektek is! :)

De jöjjön is a TAG, amelynek lényege:

Linkeld be azt az embert a blogodba, aki kipécézett.
Ossz meg magadról hét dolgot, akár különleges, akár hétköznapi!
Pécézz ki hét embert, nevezd meg, és linkeld be Őket a blogodba.
Értesítsd Őket a kipécézésről hozzászólásban a blogukon

Hivatalosan is egészség és fitness-buzi lettem, tökéletesen boldoggá tesz, ha testépítőket vagy fitness modelleket bámulhatok, imádok edzeni járni, és gyorsan bővül a fitt-receptgyűjteményem is. Mindezt a páromnak köszönhetem, aki hosszú évek kemény munkájával faragott belőlem egészségtudatos, badass csajt, amiért mindig hálás leszek neki.
Utálok hazudni, bár ez nem jelenti azt, hogy nem is tudok. Ettől függetlenül nem sok értelmét látom, én magammal és másokkal szemben is teljesen őszinte vagyok, nincs semmi okom arra, hogy ne mondjam mindig azt, amit valójában gondolok. Éppen ezért kifejezetten allergiás vagyok a hazug emberekre, nem tudom elviselni, ha be akarnak csapni, vagy hülyének néznek.
Nem emlékszem, mikor volt utoljára olyan időszak, hogy ne vártam volna semmilyen csomagot. Általában mindig van folyamatban legalább 2-3 rendelésem az eBay-ről, mert nem bírom ki, hogy ne vegyem meg a kétszázadik 'nagyonolcsó' gyűrűt, nyakláncot, körömdíszt vagy órát. Beteg vagyok, tudom.
Imádok sminkelni, és teljesen extázisba tudok kerülni akármilyen szépségápolási terméktől. Ebből a szempontból iszonyatosan nőcis vagyok, nincs az a mennyiségű ruha, cipő, kiegészítő, körömlakk vagy sminkkellék a világon, ami nekem elegendő lenne.
A legtitkosabb vágyaim között szerepel, hogy egyszer megírjak egy könyvet. Nem tudom miről fog szólni, ahogy azt sem, hogy kiknek szánnám, de azt tudom, hogy valamikor sor fog rá kerülni.
A kutyám halála óta nincs háziállatunk (májusban lesz két éve), és nem is vágyom arra, hogy legyen, pedig nagyon-nagyon szeretem az állatokat. Viszont számomra ő annyira különleges volt, hogy úgy érzem képtelenség lenne helyettesíteni. Csak ennyire tudok ragaszkodni ahhoz, amit/akit egyszer igazán megszeretek.
Egy végtelenül pozitív szeretetgombóc vagyok, azóta, hogy igazán magamra találtam, és sikerült levetkőznöm a gátlásaimat. Ez nagyon hosszú ideig tartott, még mindig sok komplexus maradt, de igen lényeges változáson mentem keresztül, amióta egyetemre járok és sok szempontból magamra vagyok utalva.

Én Dóri után szabadon, szintén csak 3 embert választottam:

Dii - Wish for beauty

Flóra - Pinkhiena

Nóra - Beauty, style and everything á la Nora

6 megjegyzés

2 megjegyzés

Most, hogy remélhetőleg már mindenki magához tért az előző este mámorából, nagyon de nagyon boldog új évet szeretnék kívánni mindannyiótoknak! Köszönöm az egész éves figyelmet, a kommentárokat, vagy ha csak párszor idekattintottatok, és érdekelt titeket a locsogásom. Nagyon sokat jelent, hogy itt vagytok, és remélem ez idén sem fog megváltozni.

Kívánom, hogy ez az év mindenkinek a lehető legjobb dolgokat hozza az életébe, de ne feledjétek: a segítségetek nélkül nem megy. Legyetek nyitottak és bátrak idén is, ragadjátok meg a lehetőségeket, ne rágódjatok túl sokat az elmúlt esztendőn, hiszen az már mögöttünk van. Egy gyors számvetés azért nem árt, de a tanulságokat levonva, és ismét sok tapasztalattal bölcsebben nézzetek az új év elébe, és mindigmindigmindig próbáljatok pozitívak maradni! Bármi is jön, soha nem történik ok nélkül, de az ok néha csak annyi, hogy a sok negatív gondolat vonzza az utatokba. Nincs erre szükség, felejtsétek el a kétségeket és a félelmeket, és egyszerűen csak éljetek a mában, szeressétek akik titeket is szeretnek, és töltsetek minél több időt azokkal, akik igazán fontosak.

... álmodjatok nagyokat, azután valósítsátok meg az álmaitokat, tűzzetek ki új célokat, ismerjetek meg új embereket, utazzatok, egyetek és igyatok jókat, vigyázzatok az egészségetekre, sportoljatok, szórakozzatok, szeressetek, nevessetek, és mindig legyetek hálásak ...

Én igazán hálás vagyok az elmúlt év minden percéért. Nem volt tökéletes, sőt, kifejezetten vegyes év volt, sok rossz és sok jó is történt, de úgy érzem mindenből tanultam valamit. Ma már ismét boldog vagyok, és minden egyes nap hálát adok azért, amim van. A remek családért és a barátokért, a szerelemért, ami ezt a nehéz időszakot is túlélve ismét visszalopta magát az életembe - habár ha pontos akarok lenni, sohasem tűnt el igazán - . Azért az érzésért, ami eltölt, amikor a keresztlánykám hozzám bújik, vagy amikor egy csacsogós csajos estén majd megszakadunk a nevetéstől. Azért, hogy mindenem megvan, amire szükségem lehet, és azt hiszem, nem is kívánhatnék ennél többet.

Nem csöpögök tovább, már én is kezdem magam egy Coelho könyv lapjain érezni, de a lényeg az, hogy álljon itt egy nagy KÖSZÖNÖM, azért ami eddig történt, és azért ami még rám/ránk vár. :)

No megjegyzés

Nagyon sokáig őrlődtem, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, és ha már megírom, akkor mennyit áruljak el, vagy milyen mélységekig menjek bele a részletekbe. Egyrészt rengeteg dolog van, amit ki kell adnom magamból, másrészt viszont az életemnek ezen részét borzasztóan bensőségesnek érzem. De azt is tudom, hogy ha nem tárok fel belőle kicsit, akkor biztosan nem lesz egészen érthető amit mondani akarok, és abszolút semmi értelme az egész firkálmánynak.

Két héttel ezelőtt véget ért a hét éves párkapcsolatom. Nem, nem írtam el, tényleg hét évről beszélünk - két hét híján. Aki volt már életében igazán szerelmes, úgy gondolom ennyiből már érti, hogy mitől vagyok most darabokra esve, és miért esik nehezemre egy ideje még a levegővétel is.

Nem tudom megfogalmazni igazából, hogy mit jelentett ő nekem, vagy hogy milyen szinten változtatta meg az életemet, mert ez tényleg leírhatatlan. Ez köztünk az a bizonyos - a másik ablakán bemászós, szakadó esőben egymás felé futós, összeborulós, kétszázzal ver a szívem ha a közelemben vagy érzésű, mindenben az első, gyertyás-összebújós-zenehallgatós-egymás tekintetében elveszős, érted mindent megtennék, éjszakákat őszintén átbeszélgetős, közös érdeklődési körös, sok ezer szálon összekötős, szenvedélyes, hét éven keresztül ezer fokon égő, netán pislákoló, parázsló de soha ki nem alvó, lelkileg összekapcsolódó, te vagy az igazi és veled akarom leélni az életemet - típusú nagybetűs SZERELEM volt. Amiről más idézeteket olvas, vagy papírkötésű ponyvákat, és amire egész életében az emberek 80 százaléka áhítozik. Én 14 évesen megtaláltam, és most minden arra mutat, hogy elveszítettem.

Most pedig nem tudom hogyan tovább. A fejem még mindig kótyagos, annyi gondolatom van, hogy nemhogy rendet nem tudok köztük teremteni, de még csak fel sem tudom fogni az összeset. Egyelőre nem hiszem még el, nem tudom megemészteni, nem tudok ezzel mit kezdeni. Fogalmam sincs merre induljak ezután, mi legyek a következő lépés, mit csináljak most az életemmel... Valahogy elvesztem ebben az egészben.

Tudom, most valami gyenge, férfi nélkül kétségbeesett és szánalmas nő benyomását keltem, pedig nem tartom magamat annak. Mindig megvolt a saját életem, a saját céljaim, saját hobbik, elfoglaltság... soha nem kellett senki, hogy megmondja mit csináljak, célirányosan meneteltem mindig előre, és mindig is buta dolognak tartottam, amikor valaki egyetlen emberre építette az életét, nem voltak mellette barátai, vagy semmi, ami lekötötte volna, mert az ő világának közepét a párja képezte, és csak ő. Én nem vagyok, soha nem is voltam ilyen ember, most mégis hatalmas szemekkel pislogok a világra, hogy ugyan jöjjön már valaki, és mondja már meg mit kezdjek magammal, mert nekem bizony ötletem sincs. Úgy érzem, hogy az egyik legfontosabb összetevője veszett most el az életemnek, egy pótolhatatlan és nélkülözhetetlen darab.

Pedig vannak álmaim, céljaim, szerető családom, remek barátaim és ez egy olyan biztonsági háló, ami abszolút nem elhanyagolható, és nagyon nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen háttérrel rendelkezem, én mégsem tudom még felfogni a jelentőségét. Egyelőre csak a veszteséget érzem, és azt, hogy minden egyes nap meg kell küzdenem a démonaimmal, és minden egyes napon át kell vergődjem magam, csak azért, hogy másnap újra ezzel az ürességgel ébredjek fel.

Hogyan teszed túl magadat valakin, aki nem csak a szerelmed volt 7 éven át, de a legjobb barátod, a lelki társad, a családod tagja, és akiből az erődet merítetted újra és újra? Aki minden nehéz és katartikus pillanatodban ott állt melletted, fogta a kezedet és simogatta a buksidat, hogy "jólvan cica, ezen is túl vagy, tudtam én, hogy megcsinálod". Hogyan lépsz tovább?

Rengeteg a kérdés, és nincsen rájuk válasz. Ez egy nagyon hosszú és keserves folyamat kezdete, ezzel tisztában vagyok. Azzal is, hogy senki nem fogja megoldani a gondjaimat, saját magamon kell erőt vennem, és elindulni előre, ahogy mindig is szoktam. De borzasztó nehezen fogom tudni megállni, hogy ne pislogjak állandóan hátrafelé...

10 megjegyzés

Még most is gyakorlatilag sokkol a tudat, hogy idén, ha minden jól megy, vége. Hogy ezen a szakon ez lesz az utolsó vizsgaidőszak, hogy azután jó eséllyel nem megyek többé a Kálvária sgt-i épületbe, nem ülök a társalgóban, nem sírok Nórinak fészbuk chaten vizsgaidőszakban, és nem csinálunk mindent együtt, mint az sziámi ikrek. Most még mindez olyannyira elképzelhetetlen, hogy szinte fel sem fogom. Elég nehezen veszem rá magam, hogy realizáljam: el kell döntenem megint, mit kezdek innentől az életemmel. Jó eséllyel tanulok tovább, maradok még 2-3 évre, mert egy diploma és egy nyelv messze nem lesz elég, ha olyan életet akarok élni a későbbiekben, amit mindig is elképzeltem. Persze, ez mind szép és jó, de... engem mindig borzasztóan megviselnek a változások, és úgy érzem ez sem lesz kivétel. Még belegondolni is nehéz.

Ma részt vettünk a tavaszi állásbörzén, 3 bazivastag könyvet cipeltem haza a 2013-as céges ajánlatokkal, lehetőségekkel, munkakeresési tanácsokkal és tippekkel. Feliratkoztunk a hírlevelekre, bejelöltük, hogy milyen gyakornoki pozíciók érdekelnének, és most... annyira FELNŐTTNEK érzem magam. Csupa nagybetűvel. És ezt egyelőre nem tudom hogyan kezeljem... Most bizonyára egy gyermeki lelkületű rinyagépnek tűnhetek, és a gyermeki lelkületben nem is tévedtek sokat. Mindenesetre úgy gondolom mindig is érettebb voltam a koromnál, azt hiszem a 21 évemnek megfelelően viselkedem, teljes mértékig önellátó vagyok (igen, a pénzkeresést kivéve), nincs szükségem arra, hogy főzzenek, mossanak rám, hogy gondoskodjanak rólam, mindent megcsinálok magam, és élvezem is, de alapvetően belül még mindig egy 10 éves kislány vagyok, és álmodozom és tervezek és lelkesedem és a világ gyönyörű és élni csudajó. Szóval igen, valami ilyesmi.

Nem hiszem, hogy ez rossz, mondjuk inkább úgy, hogy ez a generációnk sajátja. Félünk, mindannyian. Félünk kilépni a nagybetűs életbe, mert aaaannyira kényelmes otthon lakni, és anyuék megoldják, és nem vállalunk felelősséget, és éljük világunkat. Igen, mindez remek. Valahol azonban vágyom már arra, hogy próbálgassam kicsit a szárnyaimat, és teljes mértékig egyedül feleljek az életemért. A kiégett villanykörtéktől kezdve, a gázszámlákon keresztül minden egyes darabjáért. Csak nehéz megtenni az első nagy lépést. Most készülődök csak neki, mindenesetre izgatottan várom, hogy mit hoz a jövő. Kíváncsi vagyok a határaimra, de igazán.

2 megjegyzés

A BLOGGER

KÖVESS ITT IS

Kedvencek

Legutolsók

Instagram

BLOGLOVIN FELIRATKOZÁS

KÖNYVMOLY VAGYOK

Blog Archive

Ti