Sajnos nagyon régen írtam meg utoljára VKP bejegyzést, mert vagy az időpont nem volt alkalmas, és teljesen el voltam veszve, vagy a témával nem tudtam mit kezdeni, sokszor szinte semmi nem jutott eszembe róla, így inkább kihagytam, mint hogy erőltessem a dolgot. Ez a mostani téma viszont szöget ütött a fejemben, mert elgondolkodtatott kicsit saját magamon.


Ha néhány szóban kellene összefoglalnom, mit szeretek magamban legjobban, talán azt mondanám, hogy a szilárd, megingathatatlan jellememet. Sokszor ez lehet, hogy makacsság és önfejűség formájában mutatkozik meg, és ez nem feltétlenül jó, sőt. Viszont annak mindig is nagy hasznát vettem az életben, hogy ha elhatároztam magam valami mellett és letettem a voksomat, engem semmivel sem lehetett eltántorítani és addig mentem, amíg meg nem valósítottam, amit akartam. A céljaimért mindig úgy küzdöttem, mintha az életem múlt volna rajta, és persze, ha belegondolok, tényleg így is volt. Hiszen minden egyes vizsgát magamért tettem le, minden egyes éjszakát magamért tanultam át, és az összes idegennyelvű szót is saját magamért tanultam meg. Mint ahogy magam miatt vezetek, olvasok, keresem a lehetőséget a folyamatos tanulásra és járok el edzeni is. Ez a kitartás a keményfejűséggel párosulva gyakran hozott kellemetlen helyzetekbe is, mivel annyira maximalista vagyok, hogy sokszor olyannyira túlhajtom magam, hogy az egészségem bánja, de mégis, én képtelen vagyok a középúton haladni. Vagy a maximum van, vagy semmi. Mindenben.


Ez a hozzáállás jellemző a kapcsolataimra is, kivétel nélkül mindre. Ha én szeretek valakit, az az ember akármikor, akármiben számíthat rám, nincsenek határok és nincs olyan, hogy épp nem vagyok neki elérhető vagy nincs kedvem hozzá. Úgy ragaszkodom a számomra fontos emberekhez, mint talán kevesen, és talán egyébként túlságosan is. Nekem komoly gyásszal jár egy fontos kapcsolat halála, legyen szó szerelemről vagy barátságról, én nagyon nehezen engedek el mindent, ami valamikor számított nekem, és ez sem feltétlenül jó, de nem tudok másképp működni. Itt is csak a minden vagy semmi elve működik. Sosem fordulok el azoktól, akiket szeretek, engem nagyon meg kell bántani ahhoz, hogy ki tudjam mondani: vége, de ha egyszer eljutok odáig, akkor ott annak a dolognak tényleg vége van. Nem csapongok egyik baráttól a másikig, a legjobb barátnőmet óvodás korunk óta imádom, és az összes közeli barátom is hosszú évek óta az életem része, de ez egyben persze azt is jelenti, hogy igazán mély kapcsolatokat is csak nehezen, hosszú idő után tudok kialakítani, mert bennem meg kell érjen ez a nagy fokú szeretet valaki iránt. Viszont, ha ez megtörténik, utána, ahogy fentebb is írtam, mindenben számíthat rám. Ebből gondolom egyértelművé vált, hogy nem vagyok egy napraforgó típus, nincs olyan, hogy valakit egyszer kedvelek, egyszer nem, bár természetesen meg lehet változtatni a véleményemet, de nem az érdekeimnek megfelelően fordulok egyik emberhez így, a másikhoz meg úgy.


Az, hogy ennyire határozott vagyok persze sokszor lehet ellenszenves vagy zavaró, de az, hogy ilyen a személyiségem engem mégis már számtalan helyzeten átsegített. Képes vagyok a saját magam támasza lenni, és kihúzni magamat a gödörből, ha kell, bár persze ha egyedül kell csinálnom, olyankor eltart egy darabig. Mégis, sosem változtatnék semmin, én így, ilyen kemény fejűen szeretem azt, aki vagyok, és százszor inkább gondoljanak keménynek vagy beképzeltnek (ami egyébként sosem voltam, sőt), mint gyengének vagy képmutatónak. Persze ez most megint nagyon keményen hangzott. Pedig amúgy érzékeny lelkű nebáncsvirág is tudok lenni, de azt az állapotot azért mégsem szeretem annyira.

Érdekelnek a többiek bejegyzései? Itt megtalálod őket:

Az úgy volt, hogy Karácsony óta bizony olyan kis puhos lettem, mint egy rezgős kis puding, hogy szépen fogalmazzak. Ez már csak azért is szörnyen lehangoló, mert évekig olyan szépen tartottam a formámat, aztán összeköltöztünk Gyurival és valahogy elszabadult a pokol. Pedig nem főztem igazán másképp, sőt, az egészséges étkezés nálunk mindig alapvető volt, csak aztán megszaporodtak a kajarendelések, étterem-felfedezések és a kényelmes, kanapén tespedések, és aztán azt vettem észre, hogy egyik pillanatról a másikra (eskü, annyinak tűnt), egyszerre csak szétfolyok. Pedig kisebb-nagyobb megszakításokkal edzeni is jártam közben (habár így utólag visszanézve inkább csak edzegetni), és ezért végképp nem értettem, hogy akkor tulajdonképpen hol a hiba és mire véljem az alattomosan visszakúszó kis párnácskáimat. Azután realizáltam, hogy mit is művelek. Mindig, amikor jött egy fellángolás, hogy na akkor mostantól szigorú diéta, makro-számolgatás, és edzés heti ötször, ez ment is egy-két hétig, majd ismét jött egy baráti iszogatás, eszegetés, mozi, kimozdulás, családi ebéd, és ezek aztán gyakran hosszabbra nyúltak, mint egy-egy étkezés vagy egy nap, volt, hogy egy egész hét lett belőlük. Aztán realizáltam, hogy elszaladt velem a ló, megint szigor, megint fegyelem és 1500 kalória, szigorú makrofigyelés, azután ismét egy kihágás... és így tovább. Belekerültem egy olyan mókuskerékbe, amivel gyakorlatilag szanaszét csesztem a szervezetemet, mert szerencsétlen persze, hogy megzavarodott és őrült raktározásba kezdett, hiszen nem tudhatta, mikor üt az agyam megint és kezdem el egy-két hétre ismét megvonni tőle a fölösleges kalóriákat. Szóval megveregettem a saját vállamat, well done Kitti, most akkor szedd össze magad, mert nevetséges amit csinálsz.


A LifeTilt-et szinte a kezdetektől követem, sőt, igazából azt hiszem már  a legelső átalakulásoknak is szemtanúja voltam, amikor Tomi még csak egyénileg foglalkozott emberekkel és azután összefoglaló bejegyzésekben mutatta meg az eredményt, ami már akkor is meggyőző volt. Aztán jött egy időszak amikor mindenhol kikövettem, mert volt egy ennél is nagyságrendekkel görényebb és undorítóbb korszaka, borzalmasan magasan ült azon a bizonyos lovon és iszonyatosan bicskanyitogató volt a stílusa. Akkor azt gondoltam, hogy a LifeTilt-nek itt annyi is, mert ilyen viselkedéssel lehúzhatja magát a vécén. És félreértés ne essék, nekem nincs mimóza lelkem, engem sosem a csúnya beszéd bántott vagy a kemény odamondás, sokszor nekem is mocskos a szám és egy pillanatig sem a prosztó stílus zavart. Ami bántotta a szememet az a nagyképűség és önfényezés volt, ráadásul akkor még indokolatlanul. Aztán gondolom valaki szólt neki, hogy ez így baromira nem lesz jó, a nők ezt a mértékű parasztságot már nem tolerálják annyira, és fokozatosan visszavett, elkezdett újra hasznos dolgokat csinálni, és amikor láttam, hogy elkezdődött egy fejlődési folyamat, lassanként újra követni kezdtem, mert kíváncsi voltam, mi lesz ebből. Végül ide jutottunk, kijöttek az ingyenes programok, a nők rákattantak, a Store iszonyatos tempóban ürül ki napról-napra, szóval mondhatjuk, hogy bejött az élet. Nekem meg most épp kapóra jött, hogy elindult a Fenékformáló 2, mert bár össze tudtam volna már állítani magamnak egy diétát, de ezt a komplex programot tulajdonképpen ingyen kaptam kézhez, és még egy csoport is tartozik hozzá, ahol hasznos tanácsokkal segíthetjük egymást. Én nem vagyok elvakult fan, de értékelem amit Tomi elért, hálás vagyok az ingyen programért és komolyan mondom, ezt a fajta self-marketinget csak megtapsolni tudom, mert zseniálisan húzza el a mézesmadzagot a nők orra előtt hétről-hétre. A lélekre, az érzelmekre akar hatni a sok adakozással és ez be is jön neki, de mocskos módon ám.


No de visszatérve a diétára, elkezdtem tehát két héttel ezelőtt a Fenékformáló 2-t, és a tapasztalatok eddig azt mutatják, hogy a dolog bizony működik. Bevallom, az első pár nap nagyon kemény volt, éhes voltam, szinte állandóan, mivel előtte ugyebár megint zaba ment vagy másfél hétig, hiszen "úristen most kell enni hát nem ehetek ilyeneket hetekig". Szóval a szervezetem megint ráállt a magas kalóriabevitelre és bizony csúnyán hoppon maradt, amikor egyik napról a másikra elkezdtem beadagolni neki az 1450-1500 kalóriás étrendet. Viszont ahogy eltelt az első hét, azzal a lendülettel ezen túl is léptünk, szerencsére viszonylag hamar hozzászoktam. Az étrend bizony korlátozott és kemény, de amellett mégis engedékeny például a gyümölcs fronton, és abszolút nem kevés. Némi kreativitással pedig kifejezetten variálhatóvá válik, szóval egy rossz szavam sincs a kajára, többnyire olyanokat eszem, amiket amúgy is imádok (kivéve szegény lazacot, amivel második hete küzdünk egymással...). Vannak kedvenc napjaim is, meg nagyon nem kedvencek, de nem lehet mindent szeretni. Viszont zokszó nélkül tolok befele mindent, mert látom, hogy mennyire hatásos, arról nem is beszélve, hogy mennyivel jobb a közérzetem is. A fogyás és formálódás mellett nekem egyébként nagyon fontos volt, hogy végre alaposan kitakarítsam a szervezetemet, mert ahogy írtam, az utóbbi időben szép kis szeméthalmazt pakoltam bele, és ezt utólag már nagyon bánom. Nem szoktam ennyire hanyag lenni magammal, annál jobban tisztelem a kis (vagy mikor mekkora) testemet, most mégis megesett, szóval mostantól megint igyekszem  jól tartani őt, hogy később be ne durcázzon valamin.

Ha ilyen hátam lenne, mindenhova zsebtükörrel közlekednék és pánt nélküli felsőben, úton-útfélen kukkolnám magam.

Az edzés látványosan jobban ment a második héten, mint az elsőn, nincs nagy sportmúltam ugyan, de az elmúlt pár évben azért edzegettem, és bizony a test tényleg emlékszik. Az erőnlétem is szépen javul, és a terembe sem sunnyogva megyek már be, bár néha azért még elkap a rossz érzés, hogy bakker, Kitti, vegyél inkább magadra egy macinacit, ne szennyezd a környezetedet, de aztán meggyőzöm magam arról, hogy senkit sem érdekel, hogy rajtam mennyi felesleg van, kivéve persze engem. Ennek fényében tehát ide sem fog before kép kerülni, mindaddig, amíg nem tudok mellé tenni egy csodásmeséscsillámunikornisosan tökéletes after képet. Ez van, nem célom hétről hétre képekkel dokumentálni ezt a folyamatot, mert egyrészt, ennyire azért nem vagyok bátor, másrészt pedig nem is igazán az én stílusom.

Végezetül még csak annyit akartam írni, hogy félelmetes, mennyire nem éreztem magamban az erőt eddig ehhez és hányszor elbuktam újra meg újra, mert egyszerűen nem akartam eléggé. Óriási igazság, hogy mindenkinek magának kell eljutni arra a szintre, ahol már eléggé fáj egy adott dolog ahhoz, hogy tegyen is ellene. Nálam ez a pont most jött el. Ráadásul nagyon sok erőt ad az, hogy ha egyszer meg tudtam csinálni, hát képes vagyok rá még egyszer, csak most sokkal jobban. Ja és természetesen a 8. hét végén (8 hetes ugyanis a program) sem ér véget ez a sztori, mert most már sokkal komolyabb céljaim is vannak a fogyáson kívül. Nem most kell elkezdeni nevetni, nem fitness versenyző szeretnék lenni, csupán a legközelebb akarok kerülni ahhoz az alakhoz, ami évek óta a fejemben van. Kívánjatok sok sikert és saláta tornyokat addig is! ;)