Mi volt szerinted a sorozat legszomorúbb pillanata? 

Számomra a hetedik kötet megrázkódtatások sorozata volt, úgyhogy nem is tudok csak egyetlen ilyen pillanatot kiemelni. Rengetegszer sírtam el magam ezen a könyvön, a legkülönbözőbb helyeken. Nagyon megviselt Dobby halála, a csatában elesettek gyászolása, végül pedig a Herceg meséje is. Nyilvánvalóan Dumbledore halála a hatodik végén, vagy Sirius elvesztése is nagyon rosszul érintett (értsd: keservesen zokogva fetrengtem az ágyon), de a hetedik kötet ilyen szempontból még keményebb volt. Szóval ja, egy sírópityogó vagyok, vállalom, de számomra ezek tényleg megrázó momentumok voltak, na. 

4. nap – Ki az a karakter, akit legjobban utálsz? 

Hmmm, hát ezen a kérdésen meglehetősen sokáig tűnődtem. A könyvekben rengeteg a negatív, unszimpatikus szereplő, de mivel alapjában véve imádom az egész univerzumot, nehezen tudtam kiemelni valakit, akit különösképpen nem szerettem. Mindenesetre most hirtelen kettőt tudnék megnevezni, és mindkét karakter nőnemű - bebizonyítván, hogy mennyire utálatosak is tudunk lenni mi csajok, ha akarunk. :D
Az egyikük Dolores Umbridge, a másik pedig az elbűvölő Bellatrix Lestrange. Hogy miért ők? Talán azért, mert az elemi gonoszságot még csak-csak elfogadom, hiszen vannak defektes emberek, akikben valami úgy elromlott, hogy lehetetlenség helyrehozni. Na de a szadizmust és az ilyen szintű hasadt személyiségeket nem tudom hová tenni. Nekem például sokkal undorítóbb az a fajta gonoszság tehát, ami például Umbridge-ot is jellemzi, hiszen egy negédes külső mögé bújtatja (vagy legalábbis próbálja) azt a mérhetetlen sötétséget, ami lakozik benne. Bellatrix pedig szimplán BETEG. Így nagybetűvel. Totálisan elmeháborodott és elvakult a nő, szintén erős szadista beütéssel. Nyilván Voldemort is totálisan unszimpatikus, és pure evil, meg minden (bocsánat, nem jutott eszembe magyarul), de számomra ez a két elmeháborodott nő még rajta is túltesz. Mindkettejük bukását élvezet volt végigolvasni. 

2. nap – Melyik a legkevésbé kedvelt könyved a sorozatból? 

jobb oldalt pózolunk Gáborral mindketten ;)

Mivel alapvetően rengeteg függőséggel rendelkezem - odavagyok a filmekért, sorozatokért, zenékért (és különösen bizonyos előadókért), imádom a gasztronómiát és a divatot, teljesen rá vagyok kattanva a fotózásra és még sorolhatnám napestig - így úgy gondoltam mivel ez a blog rólam szól, hát szóljon rólam teljes egészében, és ismerjétek meg ezt az oldalamat is.

Bár nem akartam, úgy érzem eddig mintha egy falat húztam volna önmagam és a blog közé, ami bár bután hangzik, mégis helytálló. Nem igazán éreztem eddig, hogy mi számít belőlem soknak, vagy éppen kevésnek, mit oszthatok meg és mit nem, az internetes nézőközönséggel. Mert bár nem álltatom magam azzal, hogy túl sok emberhez eljutnának az írásaim, azért azzal is tisztában vagyok, hogy ami felkerül az internetre, az ott is marad örökre, és ha az ember rosszul ítéli meg, hogy mit tehet fel és mit nem, azután majd verheti a fejét a falba évekig, hogy adott pillanatban hogy lehetett olyan hülye. Mindenesetre már úgy látom, blogot írni vagy úgy érdemes, hogy teljesen átadod magad,  a személyiséged, vagy sehogy. "Ismerek" olyan bloggerinákat, akik igyekeznek a lehető legkevesebbet kiadni magukról, még az arcukat sem mutatják meg a blogon, mert ennyire nem vágynak arra, hogy beazonosítsák őket. Ezzel viszont azt hiszem pont annak a varázsa veszik el, hogy "megismerj" és megszeress egy embert a bejegyzései, gondolatai alapján.
Nem azt mondom, hogy évekre visszamenően árulja el az összes kutyája nevét, írja meg a szüzességének elvesztési dátumát és körülményeit, vagy részletekbe menően tárulkozzon ki az összes családi problémájáról, de ha nem ismerem a személyes gondolatait vagy egyes érdeklődési körét, úgy teljesen személytelenné válik a dolog, nem tudom megkedvelni - mert tulajdonképpen nincs is mit - és ezáltal nem is olvasom majd szívesen, hiába oszt meg minden héten fantasztikus divattippeket, vagy 3 új manikűrt. Ez természetesen az én véleményem, nem feltétlenül kell ezzel egyetérteni, de számomra fontos, hogy tudjam kedvelni azt, akinek az oldalát rendszeresen nézegetem, olvasom. Ha nem tudom megszeretni, gyorsan törlöm is a listából, mert tényleg csak azokra iratkozom fel, akiket érdekesnek tartok - ha ennek az ellenkezőjét tapasztalom, nem maradok tovább.

Ezt a logikát alkalmazva a saját blogomon, úgy látom, hogy nem adtam eddig magamból annyit, amennyit eredetileg szerettem volna, éppen az elején megfogalmazott félelmek miatt. De igyekszem kibújni a komfortzónából, mert úgy érzem szükség van rá. Ha nem teszem meg, teljesen feleslegesen írogatok itt még hetekig, az ihlet majd továbbra is elkerül, végül pedig szedem a sátorfámat, és befejezem a pályafutást itt is, majd a következő nagy lelkesedési hullám alkalmával létrehozok egy újabb oldalt, és így tovább.
Szóval ezentúl úgy hiszem egy kicsit többet kaptok majd belőlem, sikítsatok ha ellenvetés van.

Ééés akkor az eredeti témára visszatérve (ühüm, picit elkalandoztam): sorozatok.
Alapjában véve rengeteget néztem már végig, és nézek jelenleg is, ezek közül szeretném most a figyelmetekbe ajánlani az aktuális kedvenceket, értekezni róluk egy picit, hogy miért is tudtak ennyire közel kerülni a szívemhez.


Szeretem az ilyen krimis, rejtélyes témákat, és be kell valljam, ez az a sorozat, amitől először volt rémálmom. Bármilyen horrort, vagy a TWD-t is simán végignézem, de ez a titkolózós, ijesztő A-team kifogott rajtam, és konkrétan fekete kapucnis emberekkel álmodom rosszabb éjszakáimon. Nagyon szeretem szinte az összes fontos karaktert, a lányokat is kivétel nélkül, és már szinte megesz a penész, hogy kitaláljam ki lehet a titokzatos A, és mi ennek az egész horrornak a lényege. Szóval ezt is nagyon ajánlom, főleg azoknak, akik bírják a nyomozgatós témákat meg a csajos sztorikat is.

Még most is gyakorlatilag sokkol a tudat, hogy idén, ha minden jól megy, vége. Hogy ezen a szakon ez lesz az utolsó vizsgaidőszak, hogy azután jó eséllyel nem megyek többé a Kálvária sgt-i épületbe, nem ülök a társalgóban, nem sírok Nórinak fészbuk chaten vizsgaidőszakban, és nem csinálunk mindent együtt, mint az sziámi ikrek. Most még mindez olyannyira elképzelhetetlen, hogy szinte fel sem fogom. Elég nehezen veszem rá magam, hogy realizáljam: el kell döntenem megint, mit kezdek innentől az életemmel. Jó eséllyel tanulok tovább, maradok még 2-3 évre, mert egy diploma és egy nyelv messze nem lesz elég, ha olyan életet akarok élni a későbbiekben, amit mindig is elképzeltem. Persze, ez mind szép és jó, de... engem mindig borzasztóan megviselnek a változások, és úgy érzem ez sem lesz kivétel. Még belegondolni is nehéz.


Ma részt vettünk a tavaszi állásbörzén, 3 bazivastag könyvet cipeltem haza a 2013-as céges ajánlatokkal, lehetőségekkel, munkakeresési tanácsokkal és tippekkel. Feliratkoztunk a hírlevelekre, bejelöltük, hogy milyen gyakornoki pozíciók érdekelnének, és most... annyira FELNŐTTNEK érzem magam. Csupa nagybetűvel. És ezt egyelőre nem tudom hogyan kezeljem... Most bizonyára egy gyermeki lelkületű rinyagépnek tűnhetek, és a gyermeki lelkületben nem is tévedtek sokat. Mindenesetre úgy gondolom mindig is érettebb voltam a koromnál, azt hiszem a 21 évemnek megfelelően viselkedem, teljes mértékig önellátó vagyok (igen, a pénzkeresést kivéve), nincs szükségem arra, hogy főzzenek, mossanak rám, hogy gondoskodjanak rólam, mindent megcsinálok magam, és élvezem is, de alapvetően belül még mindig egy 10 éves kislány vagyok, és álmodozom és tervezek és lelkesedem és a világ gyönyörű és élni csudajó. Szóval igen, valami ilyesmi.

Nem hiszem, hogy ez rossz, mondjuk inkább úgy, hogy ez a generációnk sajátja. Félünk, mindannyian. Félünk kilépni a nagybetűs életbe, mert aaaannyira kényelmes otthon lakni, és anyuék megoldják, és nem vállalunk felelősséget, és éljük világunkat. Igen, mindez remek. Valahol azonban vágyom már arra, hogy próbálgassam kicsit a szárnyaimat, és teljes mértékig egyedül feleljek az életemért. A kiégett villanykörtéktől kezdve, a gázszámlákon keresztül minden egyes darabjáért. Csak nehéz megtenni az első nagy lépést. Most készülődök csak neki, mindenesetre izgatottan várom, hogy mit hoz a jövő. Kíváncsi vagyok a határaimra, de igazán.

Bűnös vagyok, igen. Bilincseljetek meg, dobjátok el a kulcsot, aztán hagyjatok sorsomra.
Függő lettem, az eBay beszippantott engem is.
Csupán ezt az egy hónapot kellett volna kibírnom rendelés nélkül, de jelentem, megbuktam. Ismét úton van egy karkötő, és nem nyugszom, amíg a markomban nem tartom a saját bajuszos gyűrűmet. És elkezdtek vonzani az órák is, megint.
Az a baj, hogy még nem  nagyon csalódtam, és amíg ez így marad, addig valószínűleg ilyen bátor maradok a rendeléseket illetően. Pedig most spórolós időszaknak kellene következnie, elég sok dolog került fel újabban a kívánságlistára, komplett gardróbfrissítésre szorulok, egyik pillanatról a másikra megváltozott ugyanis az ízlésem. Sosem tapasztaltam még ilyet, de konkrétan fennáll az a szindróma, hogy állok a szekrényem előtt, az tele van ruhákkal, de "nincs egy göncöm, amit felvegyek". Egyszerűen nem tetszenek a régi ruháim, nem érzem jól magam bennük, mert tudom végre, hogy ki vagyok, és úgy érzem ehhez az emberhez nem illenek ezek a ruhák. Könyörgöm, ne nézzetek teljesen bolondnak, de sajnos tényleg így van. Úgyhogy most mindenből be kell ruháznom basic darabokra, amikre majd később építhetem a stílust, ami a fejemben már kompletten megvan, csak sajnos a keret hiányzik hozzá.
Ez elég bután hangzik így visszaolvasva, de mit csináljak, így áll a helyzet. Amíg feldolgozom ezt magamban, addig is bemutatom, hogy miket néztem ki ismét (nem, nem rendeltem meg mindet!).