Nem lett volna értelme kritikát írni a címbe, ugyanis szinte semmiféle kritikát nem tudok megfogalmazni ezzel a történettel kapcsolatban. Egyedül azt sajnálom, hogy még csak most jutott el hozzám - habár talán ez nem is akkora baj, legalább nem kell olyan sokat várnom a folytatásra.

Sok helyen, sokféle kritikát olvastam róla, azonban egy dologban mindegyik egyetértett: A szabadulás egy remek könyv. Nincs ezen mit ragozni, egyszerűen olyan alapossággal és részletességgel meséli el a sztorit, mintha valóban megtörtént volna. Cronin mindenre gondolt. A lehető legnagyobb aprólékossággal kezdi a történetet, a főszereplő, Amy életét konkrétan születésétől kezdve követhetjük végig. A bevezető rész gyakorlatilag 300 oldalon keresztül tart, ugyanis a vírus megalkotásának alapötletétől jutunk el a megvalósításig, majd az elszabadulásig, és a ma ismert világ megszűnéséig. Sok poszt-apokaliptikus történetet ismerek, láttam és olvastam már, de ez mind közül a legmeggyőzőbb. Remek a szereplők bemutatása, és a világleírás egyaránt. Az pedig, hogy nem csak egy síkon zajlik a történet, a zsenialitás határát súrolja. Cronin tehát nem csak a múltat és a jelent mutatja meg nekünk, de a bevezető után mintegy 100 évet ugrik az időben, ami a kihalt világban megmaradt maroknyi túlélő boldogulását írja le. Emellett pedig ott van a harmadik szál, amikor 1000 évvel a vírus kirobbanása után felderített és nyilvánosságra hozott dokumentumokat olvashatunk, amelyek mind egy konferencián kerülnek bemutatásra. Itt nem jelennek meg a szereplőket, mindössze csak a konferencia idejét és helyét írja le a szerző, így tehát egyértelművé válik számunkra, hogy van folytatás, az emberiség nem hal ki teljesen.

Tényleg lesz ugyanis folytatás. Már A szabadulás sem rövid, cirka 800 oldalról beszélünk, és várhatóan a következő két kötet is hasonló hosszúságúnak ígérkezik. Zene füleimnek.
A következő könyv címe A tizenkettő lesz, amely utal a 12 tesztalanyra, akiken a vírus kifejlesztését elkezdték. Nem akarok nagyon belemenni a részletekbe, de a könyv kiindulási pontja alapvetően egy rendkívül okos, de felelőtlen tudós, és a hataloméhes, még felelőtlenebb kormány kíváncsisága és telhetetlensége. Olyan szert akarnak létrehozni, amely megnöveli az emberek teljesítőképességét, és természetfeletti hosszúságú életet biztosít, betegségek nélkül - mindezt a kormány nyilván háborús célokra szánja, gyakorlatilag szuper katonákat, fegyvereket hoznának létre. Csak mint mindig, hiba csúszik a gépezetbe, és a 12 halálra ítélt rab, akiken a kísérleteket végzik, elszabadul. Ekkor felborul a világ rendje, és megkezdődik a rettegés a sötétségtől. A vírust ugyanis egy dzsungelben honos denevérfaj hordozza, így maguk a fertőzöttek is denevérhez hasonlatos tulajdonságokkal kezdenek rendelkezni, vagyis többek között nem bírják a napfényt. Direkt nem használtam a vámpír szót, ugyanis itt nem egészen erről van szó. Inkább mintha vámpírok, zombik és mutáns szörnyek keresztezése születne meg előttünk a könyv lapjain.


Ennél jobban nem szeretnék belemenni, a lényeg, hogy engem teljesen elképesztett az író. Nem is tudom mikor olvastam utoljára ilyen mesterien összerakott történetet, amelynek az ezernyi részlete, apró darabkája ennyire egymásra épült volna, és tökéletes egységben kezdett összeállni, ahogy haladtam előre a történetben. Rettentően kíváncsi vagyok a folytatásra, sőt, elvileg film is készül belőle, bár azzal kapcsolatban elég nagy a csend. Mindenesetre mindenkinek ajánlom, aki kicsit is szereti a sötétebb hangulatú, horroros fantasy sztorikat, biztos vagyok benne, hogy kedvenc lesz belőle.

Mivel alapvetően rengeteg függőséggel rendelkezem - odavagyok a filmekért, sorozatokért, zenékért (és különösen bizonyos előadókért), imádom a gasztronómiát és a divatot, teljesen rá vagyok kattanva a fotózásra és még sorolhatnám napestig - így úgy gondoltam mivel ez a blog rólam szól, hát szóljon rólam teljes egészében, és ismerjétek meg ezt az oldalamat is.

Bár nem akartam, úgy érzem eddig mintha egy falat húztam volna önmagam és a blog közé, ami bár bután hangzik, mégis helytálló. Nem igazán éreztem eddig, hogy mi számít belőlem soknak, vagy éppen kevésnek, mit oszthatok meg és mit nem, az internetes nézőközönséggel. Mert bár nem álltatom magam azzal, hogy túl sok emberhez eljutnának az írásaim, azért azzal is tisztában vagyok, hogy ami felkerül az internetre, az ott is marad örökre, és ha az ember rosszul ítéli meg, hogy mit tehet fel és mit nem, azután majd verheti a fejét a falba évekig, hogy adott pillanatban hogy lehetett olyan hülye. Mindenesetre már úgy látom, blogot írni vagy úgy érdemes, hogy teljesen átadod magad,  a személyiséged, vagy sehogy. "Ismerek" olyan bloggerinákat, akik igyekeznek a lehető legkevesebbet kiadni magukról, még az arcukat sem mutatják meg a blogon, mert ennyire nem vágynak arra, hogy beazonosítsák őket. Ezzel viszont azt hiszem pont annak a varázsa veszik el, hogy "megismerj" és megszeress egy embert a bejegyzései, gondolatai alapján.
Nem azt mondom, hogy évekre visszamenően árulja el az összes kutyája nevét, írja meg a szüzességének elvesztési dátumát és körülményeit, vagy részletekbe menően tárulkozzon ki az összes családi problémájáról, de ha nem ismerem a személyes gondolatait vagy egyes érdeklődési körét, úgy teljesen személytelenné válik a dolog, nem tudom megkedvelni - mert tulajdonképpen nincs is mit - és ezáltal nem is olvasom majd szívesen, hiába oszt meg minden héten fantasztikus divattippeket, vagy 3 új manikűrt. Ez természetesen az én véleményem, nem feltétlenül kell ezzel egyetérteni, de számomra fontos, hogy tudjam kedvelni azt, akinek az oldalát rendszeresen nézegetem, olvasom. Ha nem tudom megszeretni, gyorsan törlöm is a listából, mert tényleg csak azokra iratkozom fel, akiket érdekesnek tartok - ha ennek az ellenkezőjét tapasztalom, nem maradok tovább.

Ezt a logikát alkalmazva a saját blogomon, úgy látom, hogy nem adtam eddig magamból annyit, amennyit eredetileg szerettem volna, éppen az elején megfogalmazott félelmek miatt. De igyekszem kibújni a komfortzónából, mert úgy érzem szükség van rá. Ha nem teszem meg, teljesen feleslegesen írogatok itt még hetekig, az ihlet majd továbbra is elkerül, végül pedig szedem a sátorfámat, és befejezem a pályafutást itt is, majd a következő nagy lelkesedési hullám alkalmával létrehozok egy újabb oldalt, és így tovább.
Szóval ezentúl úgy hiszem egy kicsit többet kaptok majd belőlem, sikítsatok ha ellenvetés van.

Ééés akkor az eredeti témára visszatérve (ühüm, picit elkalandoztam): sorozatok.
Alapjában véve rengeteget néztem már végig, és nézek jelenleg is, ezek közül szeretném most a figyelmetekbe ajánlani az aktuális kedvenceket, értekezni róluk egy picit, hogy miért is tudtak ennyire közel kerülni a szívemhez.


Szeretem az ilyen krimis, rejtélyes témákat, és be kell valljam, ez az a sorozat, amitől először volt rémálmom. Bármilyen horrort, vagy a TWD-t is simán végignézem, de ez a titkolózós, ijesztő A-team kifogott rajtam, és konkrétan fekete kapucnis emberekkel álmodom rosszabb éjszakáimon. Nagyon szeretem szinte az összes fontos karaktert, a lányokat is kivétel nélkül, és már szinte megesz a penész, hogy kitaláljam ki lehet a titokzatos A, és mi ennek az egész horrornak a lényege. Szóval ezt is nagyon ajánlom, főleg azoknak, akik bírják a nyomozgatós témákat meg a csajos sztorikat is.